“Átugrottam az inasévek összes lépcsőfokát.”

Peter Brook Magyarországon!
Knuth Barbara írása a Lehet más a világ közösségi portálon

Peter Brook korunk meghatározó színházi rendezője, az egyetemes színháztörténet kiemelkedő alakja. Gondolkodásmódja, sajátos dramaturgiája,színészvezetése és örökös nyughatatlan keresése híd a XIX. század és a XXI. század színháza között. A világháború idején a film iránti végtelen szenvedélye indította el a színházi pályán, hiszen akkoriban nem lehetett a felvételekhez szükséges alapfeltételeket megteremteni. Innentől fogva folyamatosan rendez, és ahogy önéletírásában megállapítja: “átugrottam az inasévek összes lépcsőfokát, és munka közben tanultam, így aztán nem voltak riválisaim és a szakmában afféle csodabogárnak számítottam”.

Az angliai rendezések után ellátogat Párizsba, ahol megtermékenyítően hat rá a felszabadultabb és rugalmasabb kulturális közeg, és innentől fogva folyamatosan utazik rendezni New Yorkba, Stradfordba… Az 1960-as évektől a stratfordi Shakespeare Memorial Theatre rendezőjeként dolgozik, amely ekkor vette fel a Royal Shakespeare Company – Királyi Shakespeare Társulat – nevet. A színház műsorának gerincét a Peter Brook rendezte Shakespeare-művek alkották.

Sikerei csúcsán otthagyja az RSC-t, és Párizsban, – a világ legkülönbözőbb tájairól érkezett, – fiatal művészekből álló társulatot hoz létre Centre Internacional de la Recherche Théatrale (Nemzetközi Színházi Kísérleti Központ) néven. Az újszerű felfogást tükröző, varázslatos előadások helyszíne a Bouffes de Nord ütött-kopott épülete. A társulat bejárta az egész világot Indiától Afrikáig: játszottak utcán, barlangban, sivatagi településeken, a legsajátosabb közönség előtt. Emlékezetes rendezéseit és a hozzájuk vezető utat mindig hosszas kutatás és kísérletezés előzte meg, így Brook számára színház valóban maga az élet, a jelenvaló lét, a mozgás, amelyben minden mindennel összefügg. Színházi és filmes alkotásain keresztül a világot és az emberi mozgatórugókat fedezhetjük fel, mintha tükörbe néznénk.

“A rajztanárok félelmet keltettek a szememben és elnehezítették a kezet, az énektanárok elnémították a hangot, a földrajztanárok egyhangúvá és sivárrá tették a világot, a Szentírást tanítók elfojtották a lélekben a rácsodálkozás élményét, a testnevelő tanárok a mozgás örömét büntetéssé nyomorították. Mr. Taylor volt az egyetlen, aki zenét tanított, nem valami nagy lelkesedéssel, mert igazán az iskolai színjátszás érdekelte. Egy napon egyszer csak hozzám fordult, és azt kérdezte: “Miért van az, hogy a ritmus minden művészetben megtalálható?” Ma már tudom, hogy a tanáraim szájából elhangzó sokezernyi bírálat, buzdítás, erkölcsi útmutatás közül csupán ez az egyetlenegy mondat maradt meg bennem.” /PB/