Maria Shevtsova – Shakespeare nyáron
A Gyulai Shakespeare Fesztiválról, 2013.
Idén kilencedik évébe lépett ez a kiváló Shakespeare fesztivál és az aktuális gazdasági válság előidézte húsz százalékos költségmegvonás ellenére a mustra rendezőjének, Gedeon Józsefnek – híven a fesztivál eredeti céljához (ld. NTQ 108, 2011 november) – sikerült újra olyan minőségi válogatást letenni az asztalra, amely alkalmas volt széles közönség megszólítására. Gedeon válogatásában két gyermekeknek szóló árnyjáték is szerepelt: a Rómeó és Júlia és a Makrancos hölgy ötletességét és kimunkált szövegét én magam legalább annyira élveztem, mint a körülöttem ülő 5-10 évesek. Csortán Erzsébet és Berta János előadásában ezek a tizenöt perces „etűdök” – ahogy a programfüzetben nevezték őket -elbűvölő bevezetőnek bizonyultak Shakespeare jövendőbeli olvasóinak és csodálóinak – emlékeztetve a világ színházait arra, hogy a mai akárhány éves diákok a jövő nézőtereit megtöltő közönsége. Sajnos csak a fesztivál legvégét csíptem el, így lemaradtam a magyar kínálat javáról, ezek között a Shakespeare-szonetteket és dalokat játszó free jazz és hip-hop együttesről, a W.H.-ról, illetve a szonettek interpretálásának egy másik módját választó kétszereplős, a zene helyett szavakat használó darabról, Mándy Ildikó Társulatának előadásában. A további figyelemre méltó magyar előadások között szerepelt az A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolázása, melynek rendezője Sorin Militaru a romániai Marosvásárhelyről, a magyar nyelvű erdélyi közösségből, emellett nem kevesebb, mint három Hamlet Bocsárdi László, Zsótér Sándor, valamint Kiss Csaba rendezésében.
Az utóbbi két neves szerző Budapestről érkezett, Bocsárdi, határon túli magyarként a magyar-román nemzetiségű Sepsiszentgyörgyről, szintén Erdélyből. Ő 2012-ben nyerte el a legjobb rendezőnek járó díjat a bukaresti Román Színházi Szövetségtől (UNITER). „…még nincs kész teljesen” jellemezte Hamletjét Bocsárdi, és valóban, az aktuális produkcióról látott videó, habár elragadó, megerősíti a rendező állítását. Szerepel benne egy fiús Ophelia (Benedek Ágnes), egy csuklyás, utcai bandából szalajtott, ámde direkt Hamlet (Mátray László) és egy egyszerűen előadott, nem-ékesszóló Gertrúd, Claudius és Polonius. Mindannyian elég kényelmesen mozogtak egy igazán érdekes díszletben: a hullámzó műanyag függönyt titokzatos fények keresztezték, mindehhez kísérteties elektronikus zene társult. Emellett a színészek még mindig láthatóan keresik, hogyan is játszanak azokkal a különböző “kulcsokkal”, amikkel Bocsárdi “zsonglőrködik” az egyensúly és megoldás keresése közben. Nagyon jók, jól láthatók a munka egyes rétegei, amelyek talán mostanra összeértek, és működni fognak a nagyon várt őszi, otthoni bemutatóra.
Az egyetlen teljes egészében általam is látott magyar darab Kiss Csaba Hamlet rendezése volt, melyet a Tószínpadon adtak elő: a deszkaszínpadot egy kis tó közepére építették, ami egy hídon volt megközelíthető a szomszédos parkból. A tó fölött az egy veronai mester munkáját dicsérő, 15. századi gyulai vár, mely a horizonton felvillanó sima falaival és reneszánsz bástyáival bámulatos hátteret biztosított a darabnak, felerősítve az illúziót: a cselekmény a kastély falain belül és kívül is játszódik.
A darab helyszínre kihegyezett karakterét kiemelte a díszlet: a tó, melyen Hamlet a csónakban egyedül ülve sodródik a sötétben – és amelyen később Rosencrantz és Guildenstern kíséretében átkel Angliába -, egy magas, kecses fűzfa a parton, ami megvilágítva Hamlet apjának szellemét játssza; és ugyanez a fa, csupán jelenlétével helyszínt biztosít Ophelia halálához. Egy hatalmas csobbanás valahol a fűzfa mögött azt hiteti el a nézővel, hogy Ophelia fuldoklik, ám a színésznő újra feltűnik, sértetlen, ruhája száraz, csak azért, hogy újra becsomagolják és eltemessék Polonius mellé, letakarva, a színpad egyik sarkában.
Mindent egybevetve, többet is kihozhattak volna ebből a kedves környezetből, hogy felvidítsák a romantikus nézők szívét. A nézők között ülő rajongók pedig csalódtak, hogy Hamlet és anyja zaklatott kapcsolata kiaknázatlan maradt. Hamlet viseli a fekete gyászruhát, amit anyja félretett egy feltűnő vörös kedvéért, melynek színe „forró” szívét jelezte. Most ez a közvetlen felületen megjelenő csipetnyi transzvesztitizmus inkább válik feltűnővé, mint a Hamlet fejében tolongó mélyebb gondolatok (mint a bánat, azonosítás és igen, még anyja iránt érzett vágy is).
A fesztivál nemzetközi produkciói között szerepelt szonett, dal és monológ-darabok a korai művekből, ami inkább logisztikai okokból volt magyar-központú, mintsem hogy hangsúlyozni akarták volna a nemzeti kategóriát. Caroll Vanwelden, énekes és zongorista Belgiumból, és háromfős német jazz-bandája karakán, hangulatos módon adott elő 16 szonettet Vanwelden zenéjéhez. Több közülük melankólikus volt, ugyanakkor keményebb, mint mondjuk Rufus Wainwright jóval ismertebb lágyabb, szentimentális előadásai, melyeket Robert Wilson 2009-es Berliner Ensemble produkciójában is használt.
A Wainwright-Wilson féle együttműködés feltehetően segítette, hogy ma sok országban újra népszerűek a szonettek. Vanwelden állítja, a dzsesszesített előadás már jóval korábban, a szonettekkel való első találkozásakor is felmerült benne, ebből tavaly lett valóság. Habár ezeket az előadásait a megszokott jazz-klubos hangulatra szánta, tény, hogy sikerült meghódítania a közönséget “házon kívül” is, most éppen egy gyulai kertben. Lakmuszpapírja lehet ez nagyszerű munkájuknak, mely azt mutatja, hogy zenéjük a klubokon és Shakespeare-fesztiválok keretein kívül is megállja helyét. Kétség nem fér hozzá, hogy működik ebben a környezetben a dzsessz, amit pedig az együttes ebben a felállásban elért, alátámasztja Gedeon meglátását is, miszerint Shakespeare a hétköznapi kultúra normális, szerves része lehet és pontosan ez az, amit fesztiválja igazolni is tud.
Más, sokkal irodalmibb felfogásban adta elő a Shakespeare-monológokat Boroghina. Már a szonettek kiválasztásán is érződött a szándék, hogy az értelemet, a jelentést szeretné kihangsúlyozni, amelyet színházi eleganciával és áramlással kombinált, így jól kapcsolódtak a monológok filozofikus és érzelmi részei. A korábban színészként dolgozó Boroghina, az 1994-ben alapított Craiovai Nemzetközi Shakespeare Fesztivál főszervezője (ld. NTQ 112, 2012 november.). Ő az, aki a Craiovai Nemzeti Színház vezetőjeként fórumot biztosított az ünnepelt román színházi rendezőnek, Silviu Purcaretenek.
Boroghina úgy harminc évvel ezelőtt álmodta meg egyszemélyes darabját, amit úgy alakított, hogy illeszkedjen az aktuális előadásokhoz. Ezzel együtt nem változtatott a darab struktúráján, megőrizte a korábban megalkotott kapcsolódási pontokat Shakespeare, valamint Mihai Eminescu és Geo Bogza román írók számos töredéke között. Bogza verse, a „Lenni, vagy nem lenni”, melyet Boroghina előadása kezdetén szaval, megérdemli, hogy idézzük, érzékeltetve előadásának hangvételét. Szavalata bár terjedelmes, előadásmódja mégis intim – egy színész szerény tisztelete ez a shakespeari művek nagysága előtt:
“Ezen a Földön – ami távolról narancs formát idéz – élt egy ember, egy angol ember, neve William Shakespeare. Négyszáz éve férfiak és nők, a világ különbözőbb országaiból záporozva, váratlan helyzetekben idézik szavait, amiket ő hozott mozgásba, tenger hullámai sziklás partok között, bennük az emberi sors kavalkádja: lenni vagy nem lenni?”[1]
Hamlet monológjának nagyszerű gondolatai rejtve áramlanak Boroghina összeállításában, hasonlóan az Ahogy tetszik “színház az egész világ” témájához. Egymást visszhangozzák a Lear király, „Megszületünk: sírunk ha idejöttünk/bolondok színpadára”[2] és a 110. szonett „Megvallom, ah, csapongtam erre, arra,/Hibám egész világ szemébe tünt”[3] intertextusai. Kereszthivatkozások és áthallások szövik át előadását elejétől a végéig, lefedve Shakespeare műveinek széles skáláját, magukba foglalva történelmi drámáinak nagy részét.
A kontraszt nem lehetett volna élesebb Boroghina előadása és a következő napon műsorra tűzött, Steven Berkoff által előadott, Shakespeare cselszövői között. Főleg azért nem, mert Berkoff – egyébként figyelemre méltó – tehetségét arra használta, hogy minden jól ismert shakespeari gondolatból viccet csináljon. Így Hamlet „lenni vagy nem lenni” gondolatát Laurence Olivierre parodizálta: Hamletet „sorozatgyilkosként” szerepeltette. Berkoff még szöveges bizonyítékot is talált állítása alátámasztására. Gertrúd is megjelenik cselszövői között, csak úgy mint Júlia és Lady Macbeth – mindhárom transzvesztitaként –, akik ürüggyel szolgáltak változatos vicces sztorik erkölcsének kigúnyolására. A férfi cselszövők között nyilvánvalóan ott volt III. Richárd és kevésbé kézenfekvően Lear. Az egész előadást kiszólásokkal tűzdelte Berkoff, melyek között volt nevelési célzatú, sok meghatározhatatlan és sok humoros, stand-upos tolvajnyelven. Simán megállta volna a helyét egy osztályteremben, vagy egy kocsmában, egy nyári ünnepség fellépőjeként.
Lear dalai, a wroclawi Song of the Goat Theatre előadásában, Berkoff popularitásának ellenpontja volt. A show a 2012-es Edinburgh Fesztiválon debütált, ahonnan három tekintélyes díjjal tért haza Lengyelországba, melyekhez a kritikusok és nézők közös elismerése társult. Alapvetően koncert volt ez, melynek női énekesei a közismert “kis fekete ruhában” léptek színre – elég rövid ahhoz, hogy kivillanjon alóla a láb, de nem elég rövid ahhoz, hogy közönséges legyen – míg a férfiak inkább alkalmibbnak tűntek felül kigombolt fekete ingjükben és fekete nadrágjukban. Félkörben állva énekelték a dalokat azzal a tipikus energiával, ami igencsak jellemző a Goat előadókra, ritmusokat és ütemeket hangsúlyozva a drámai hatás érdekében: lényegében maga a zene volt a dráma. Alkalmanként kisebb férfi, vagy női csoportosulásokat alakítottak ki a sajátos vokális színek megőrzése érdekében. Vagy kettesével álltak elő – kiemelendő ezek közül Anna Zubrzycki és Monika Dryl kettőse, akik erőteljes duetteket énekeltek székeiken ülve, amiket magukkal hoztak a színpad közepére.
Gregorz Bral, Zubrisky mellett a Song of the Goat másik alapítója, néha kántorszerű rendezőként, karmesterként lépett színre az előadás alatt, vagy mesélőként összefűzte a szálakat egy kis idézettel a Lear királyból. De megjegyzései szükségtelenek voltak. Jean-Claude Acquaviva (a korzikai A Filetta csoportból) és Maciej Rychly (szerző, a produkció felelőse) többszólamú dalai gyönyörű, önálló darabok voltak, melyek tartalmilag, habár volt kis közük Lear királyhoz, figyelemre méltó metafórikus jelentéssel bírtak. A magyarázás volt a legkevésbé használt elem Zubrzycki hatalmas érzelmi erővel előadott dalában, ami magával ragadó módon idézte meg egy anya panaszát a háború halottjáról. Színházi remekmű volt ez: a kórus megfordított székeken dobolt, hogy megidézze a háború dübögését, miközben zengett az ének; Zubrzycki „biomechanikus” meyerholdi módon lőtte ki karjait – a háború gépezete sejteti a rettegést, még ha gyászolja is elesetteit. A jelenet több, mint alkalmas volt arra, hogy elemi erővel hasson az emberre.
A fesztivál nemzetközi részének legerősebb darabja a Szeget szeggel Jurij Butuszov rendezése, a moszkvai Vahtangov Színház előadásában. Nem nehéz belátni, miért volt a darab olyan sikeres a World Shakespeare Fesztiválon, amely a 2012-es londoni olimpiai játékok kulturális kínálatának részeként került megrendezésre. A Vahtangovra jellemző erőteljes összjáték megkoronázása volt Jevgenyija Kregzsgye alakja, akinek vibráló Izabellája ingadozó érzelmei közepette olyan őszintén játszott, hogy mikor spontán átölelte Angelot, hogy könyörögjön testvére életéért, a közönségnek a lélegzete is elállt a jelenet hamisítatlan tisztaságától. Ez egy olyan Izabella, aki nem tudta egy másodpercre sem elképzelni, mit jelent a ravaszság és a fortély.
Ezt Szergej Jepisev sem tudta elképzelni egy jelenetben, Angelo szerepében. A színész megmutatja, Angelo mennyire szeretné átölelni Izabellát, kezét hátához közel görcsösen visszatartja, de egy ujjal sem mer hozzáérni a lányhoz. Ugyanekkor, és Jepisev megmutatja hogyan és pontosan melyik pillanatban, Angelo dühösen magához tér és rádöbben, hogy ezentúl küzdenie kell majd azért, hogy türtőztetni tudja magát. A jelenet dióhájban tartalmazza a shakespeari darabban modellezett megdöbbentő találós kérdéseket a szex, szerelem, rendíthetetlen hit, eredendő jó és félrevezetett erő témáit feszegetve. Butuszov cikázó képzelete ezek mindegyikét kibontja. Nem csak akkor, amikor Izabella ártatlan elragadtatása lángra lobbantja Angelot, hanem egy későbbi jelenetben is, amikor Angelo elszabadul és egy heves mozdulatokkal előadott jelenetben, eltéríti és megakadályozza Isabella szökési kísérletét egy hosszú, szögletes asztal mellől, amit Jepisev és Kregzsgye hirtelen a térben szétszórt kisebb asztalokból állít fel. Ami színpadépítő munkaként kezdődött hirtelen kísérleti, erőszakos jelenetté változott. A repkedő asztalok a kísérlet részét képezik, ami hátborzongató.
A produkció nem várt végkifejlete maga a sokk. Butuszov, remek rendezői intuíciójának köszönhetően, Jepisevre osztotta Angelo mellett Vincentio, Bécs hercegének szerepét is; ez a kettősség a herceget és Angelot ugyanazon érem két oldalaként engedi mutatni. A kérdés természetesen az, mit kezdjenek azokkal a jelenetekkel, amikor a két karakter találkozik. Butuszov a lehető legegyszerűbb módon oldja meg a problémát: egy az egyben kivágja ezeket. Bár a megoldás egyszerű lehet, végeredményben hatásos, mivel az Angelo-Izabella találkozáskor született feszültség szünet nélkül folytatódik a herceg és Izabella találkozásakor. Így, a herceg örökös megkettőződéseként, Angelo drámai okokból azonnal a herceggé válhat.
A herceg szerelmet vall Izabellának és megkéri a kezét. Ami ezután történik, az derült égből villámcsapás: Izabella keményen arcul üti a herceget. Pofonja azt mutatja, hogy a férfi közeledését inkább érti ajánlatként, mint őszinte szerelmi vallomásként – és Izabella nem gondolkozik rosszul. Ami következik, az a korábban megkísérelt erőszak újrajátszása. Csak ez most még agresszívabb és a hercegnek, ellentétben Angeloval, sikerül elkapnia Izabellát. Kregzsgye torz arca és teste maga az erőszak. Tisztán látszik, hogy Butuszov a hatalmasok világát ragadozók világaként képzeli el. Ez az értelmezés meglepetésként hat, nem csak azért, mert más események is elgondolkoztatják a nézőt, így például, hogy a szerepek és az események megkettőzve jelennek meg, vagy az újra-lerohanás, ami sokkal borzalmasabb, mint az „eredeti”. És nem is csak azért, mert a nézők Shakespeare „boldog” befejezését várják. Elsősorban azért váratlan, mert Butuszov itt egyenesen, szemtől-szembe áll elő a nők félelmeivel, egy csapásra ragadja meg a lényeget és gyalázatosan erősen beszél – nem az nőkhöz, hanem a nőkkel.
Sokkal több dolog is feljegyezhető ezzel a figyelemre méltó produkcióval kapcsolatban, mint például amikor a kezdő képben a színpadot ellepő szemetet férfiak egy csoportja hatalmas seprűkkel seperi fel. Ez a szavak nélküli prológus jellemzi Angelot, az új seprű, pedig a közrendet. A szemét ezután újra megjelenik és a darab végén újra összeseperik, ugyanazokkal az ipari méretű seprűkkel. Így az előadás teljes kört alkot és a színpadi nyitókép tökéletes értelmet nyer: a herceg királysága soha nem volt makulátlanul tiszta és soha nem is lesz az.
A darabban szereplő számos Wilsont idéző mozdulat és póz, ami emlékeztet arra, amit Vahtangov, versenyezve Meyerholddal, “groteszk”-nek nevez, azt sugallja, hogy a stilizálás és a pszichoszínház megfér egy fedél alatt – és valóban, Vahtangov elhitte, hogy ez a két dolog együtt tud működni és együtt is kell nekik. Butuszov rendezése nem volt tökéletes, azonban olyan rendező ő, akivel mindenképpen számolni kell. Az, hogy Gedeon a nehéz gazdasági körülmények ellenére vállalta, hogy meghívja a magas üzemeltetési költséget igénylő Szeget szeggel előadást azt bizonyítja, mélyen hisz abban, hogy a művészi munka minősége indokolja a kiadásokat. Meg van győződve arról, hogy mindez megőrzi a színházat nem csak a gazdasági és politikai küzdelmek közepette, de a kommersz és haszonelvű értékek korrodáló hatásától is. Igen, van tanulsága a történetnek.
Forrás: New Theatre Quarterly, Vol. 29, Issue 04, November 2013.
[1] Geo Bogza: Lenni vagy nem lenni. Ford. Iolanda Manescu angol szövege alapján Kapi-Szabó Zsófi.
[2] ford. Nádasdy Ádám
[3] ford. Szász Károly és Győry Vilmos