Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – A velencei kalmár
rendező: Bocsárdi László
Mészáros Csilla írása
Egy színházi fesztiválon alapvető – sőt, talán már el is csépelt ez a komponense a saját játszóhelyükről kikért előadásoknak, hogy az adott térhez alkalmazkodni kell, kivétel nélkül mindenkinek. A sepsiszentgyörgyieknek pedig ezen a nyáron harmadik alkalommal kellett kimozdítaniuk A velencei kalmárjukat megszokott kőszínházukból: a gyulai előadás előtt már Pécsett és Kisvárdán is meg kellett küzdeniük a helyi szcenikai körülményekkel. De míg az előbbi helyszíneken adott volt a kőszínházi közeg, Gyulán a Várszínpadra kellett átütemezni az előadást. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy láttam a kisvárdai előadást, és épp ezért borzasztó kíváncsian vártam, vajon mit tesz hozzá vagy éppen ellenkezőleg, esetleg mit vesz el Bocsárdi rendezéséből a Várszínpad félig nyitott, félig zárt, eleve más értelmezési síkokat játékba hívó tere. Válaszokat nem találtam sem erre, sem arra, hiszen bizonyos tekintetben sokkal összeforrottabbnak éreztem a gyulai előadást, ugyanakkor egyes jelenetek számomra erősebben hatottak Kisvárdán. Gondolok itt például a tárgyalásra, ami Kisvárdán a nézőtéri vörös bársonyszékek között zajlott, rendkívül erős dinamikát adva a feszültségnek, amellyel egyben erősen kiforgatta a nézőtér-színpad, szereplő-néző, ítélő bírák-vádlott megcsontosodott paradigmáit. Ugyanakkor mivel a Várszínház eleve egészen más jellegű tér, itt elég furcsán hatott volna a mindez, hiszen más is lett a tétje az előadásnak. Míg egy kőszínházi közegben Bocsárdi térhasználata finoman tükrözi a markáns rendezői koncepciót, a színház szemiotikai határátlépéseket és egyben azok megkérdőjelezését, addig ebben az autentikus gyulai közegben sokkal inkább a szereplők közti viszonyokra helyeződött a hangsúly. Mintha éppen ebbe a közegbe születtek volna a sepsiszentgyörgyi társulat figurái, mintha ezek a különös alakok valóban itt, a vörös téglafalak, a faállványok és -lépcsők között élnék életüket.
Mint arra már korábban vázlatosan utaltam, Bocsárdi kiforgatja a színpad nézőtér hierarchiáját, és minket, kvázi szemlélőket a színpadra ültet, amivel kitörli a kukucskáló színpad éles határait, és így akarva-akaratlan a néző is bevonódik a játékba. És mégsem. Különösek ezek a figurák: egyszerre kézzel fogható, hús-vér emberek, ugyanakkor a földi valótól elemelt, karikatúraszerű furcsa lények is egyben. Bocsárdi ezzel a koncepciózusan végigvonultatott, ellenpontozáson alapuló hatásmechanizmusra építi az előadás nyelvét. Egyszerre tömörít és kitágít gondolatiságban, időben, térben egyaránt. A sűrített térnek ráadásul külön kedvez annak fedetlensége, a szabad ég: a mélykék leplen nyugvó égi gyertyák alatt ülünk, és egy-két perc erejéig meg is áld bennünket az ég a felhők könnyeivel: ernyők nyílnak és csukódnak, páran morognak, ámde „sómásztgóon”… Szerencsére a csatát a színház nyeri – az eső eshet még máskor is, neki mindegy, nekünk nem.
