Pénteken estére lecsapott a vihar. Nem kímélte a villám a várost és benne a színházat sem. Többen pokoli jelzővel illették a helyet a hőség miatt és lőn égszakadás fölindulás, még a darab ritmusával is feleselő mennydörgés után lecsapott és minden sötétbe borult…. Fegyelemből kitűnő a grúz társulat! Az előadás folytatódott, amint lett újra fény a színpadon. Mintha semmi nem történt volna közben… nem zökkentem ki én sem, és bár igen hosszan fogva tartotta nézőit az alkalmi gőzfürdő, de a látvány és a zene is szívemnek-szememnek kedves és sokat mondó volt. (A szöveg már jóval kevésbé. )
Olykor elmerengek a sok féle értelmezési lehetőség lajstromozása közben: mik jutnak rólam eszükbe másoknak?! Így volt most is, mert a kereszténység és a vele járó megváltás, keresztvitel, megfeszíttetés igen különös következtetés az én világomból. És még a világító szarvú báránykákat is számításba kell venni, miközben mindenki ugyanazt szeretné mindvégig: szeretni! Fiú a lányt és vica versa.
Minderről nem eshetett szó az nap délelőtt a konferencián, hiszen még előtte voltunk, pedig igen érdekes témát választott az okos gyülekezet: az én multikulturalizmus felőli megközelítésem volt terítéken. Másutt interkulturalizmust is olvastam, de ez a lényegen nem változtat. A kérdés az: mit kezd a fehér-európai-többségi-keresztény kultúrával a mai arab és afrikai világ? És mit kezdett a japán vele, milyennek kellene látnunk a pár napja itt vendégeskedő, és azonnal tovaröppenő dél-koreai verziót? Hol a határ? Mi egzoktikus, mi mulitkulti, mi a saját, mi a jövevény? Hol kezdődik a beépülés és hol végződik a saját világ? A szöveg vagy a nyelv dönt?
E kétségek foglalták le szinte minden gondolatomat, de egyet meghagytam az élvezeteknek, és a Patriótában megadtam, ami a jár a hasnak.
Először is Miranda: üdvözlet az új teremtménynek!
Érzelmeim túlcsordulva: főleg a képek lesznek a segítségemre, ami a szombatot illeti. Bár hívnak, nem műfajom a sajtótájékoztató, meg ilyesmi, de most jó volt ott lenni: megint egy darab, amit (lehet, hogy) én írtam, de nem biztos, hogy ez teljesen így lesz igaz, amikor előadják. Ezt most még senki nem tudhatja, mert itt, Gyulán lesz a nagy premier! A messziről ideutazó, fáradt rendező nem is tudott eljönni, hogy meséljen az elképzeléseiről, széke üresen maradt.
Beszéltek egy kicsit helyette mások. Prospero nagyon kíváncsivá tett engem! Elképzelem, amit sosem éltem át: Brezsnyev-korszak, Szovjetunió, rádiókészülék, bútorok, társbérlet….
Talán ezt a kis kopott riportereszközt is az előadásra készülve szerezte már be valaki?
Az én szövevényes, utolsó darabomat Povilas Budrys – Prospero és Airida Gintautaite – Miranda kettősére bízta a litvánok és más európai színházak fenegyereke, Oskaras Korsunovas. Nem csodálom, hogy túl sokat – előre – nem lehet róla mondani. De egy érzékeny, sokat tükröző arcon mindenféle lejátszódik: kiismerhetetlen ösvényeken vezet, ahogy nézem, míg kijut valahogyan a maga építette labirintusból és akkor végre nevethetünk. Ez történt a Miranda sajtótájékoztatóján. Ezért is érdemes volt ott lenni:
Miközben írom a magamét, olvasom a másokét: ezt a kedves bejegyzést találtam A viharról:
„Négy csillagot kap, mert bár a történet jó volt annyira azért nem kötött le – valószínűleg ebben az esetben bennem van a hiba. – viszont ehhez képest egész érdekes volt és az tény, hogy jól van megírva.” vedina blogja
Erre a válaszom csak magam lehetek:
„Célom a tetszés volt. S ma már
oda a szellem, oda a báj,
s kétségbe kéne esni ma,
ha nem könnyitne szent ima,
mely a kegyelem kényszere,
s minden hibának gyógyszere.
Ha vártok hát bocsánatot,
nekem is megbocsássatok.”
(Babits Mihály)
Másodszor: zenészek! Ez király volt!
Koronához nem kell király – ezt már többször tapasztaltam. Szombaton este megint meggyőződtem róla, hogy ez mennyire így van: sem dinasztia, sem háború, sem ágyú, sem kard nem szerepelt, mégis királyi volt! Föltette a koronát a napra, sőt lassacskán egész 10 napos látogatásomra, bár legyünk óvatosak! A vasárnap még fokozhatja a hangulatot.
Este fél 9-kor a fák mögött bementünk egy nagy terembe és két óra múlva alig – alig ocsúdtam a varázslatból. A képtár képei átolvadtak zenévé, a színek és a formák kanyarogni kezdtek, mintha a fény és a hanghullámok között nem is lenne különbség. Képeim ilyenek…
Álmodtam-e vagy csak ismét a Globe-ban éreztem magam? Az emeleti galérián szinte láttam a zenészeket, nyűtték a vonót, fújták a flőtét, pengették a sok húrt. Persze jobban megnézve…nem volt minden egészen olyan….nők kezében is volt hangszer. A látvány kijózanított volna, ha a hangzás nem csíp folyton fülön! De megtette. Most itt egy néma blog legyen? Csak kép? Ó, nem: http://www.linnrecords.com/artist-new-london-consort.aspx
Ez persze nem egészen ugyanaz, mert – nem mintha telhetetlennek szeretnék látszani, de itt Gyulán nem voltak énekesek. Nem bánkódtam, öreg szívemnek teljes élvezet volt egykori ifjú korom kerti-udvari-istálló és kocsma környéki hangjait oly nemes előadásban hallani, mint amilyen ez volt. Philippe Picket és a Globe zenészei pár éve már Manchesterbe szerződtek, és Londonban a Globe zenészei helyett a Shakespeare zenészei csoport próbálkozik a színházban…Én még nem hallottam őket. Ha eljutok oda, feltétlenül megírom, milyenek!
