Makrancos sünök

3. nap

Bea és Miriam barátnők, ma együtt utaznak haza, őket kísérem Ferihegyre. Egyébként már játszottak is együtt, Miriam rendezett egy előadást a Brontë-nővérek életéből: Bea volt Emily.
Bea von Malchus, karakán nő.

Meséli, hogy a színpad, számára szent terület, ahogyan egyébként Brook sivatagban leterített szőnyegeire is tilos volt illetékteleneknek belépni.

Sokat játszik színházon kívüli terekben, ahol nehéz megőrizni a színpad autonómiáját.

Különösen azt rühelli, amikor egy-egy korsó sör, vagy egy cola landol a játékterületén. Egy alkalommal előadás közben fogta magát, kihörpölte az aktuálisan épp rosszul elhelyezett fröccsöt, majd maga mögé hajította a poharat és szó nélkül folytatta a játékot. Közönségnevelés a javából. Ma este nem kerül ilyesmire sor, még a Duna-TV stábjával is meg van elégedve, akik (habár előadás alatt) de csöndben lopakodnak be s ki. Udvariasak, észrevétlenek, csak én sajnálom őket, hogy épp a lényegből maradnak ki: pont az előadást nem látják.

Bea, ill. Nicole, Bea technikusa (Nicole Lux), Miriam és én, négyesben beszélgetünk a kocsiban. Az tetszik ezekben a németekben, hogy nem is értik, mi az, hogy alá-fölérendeltség. Nem úgy értem, hogy nem vesznek róla tudomást, eleve nem ismerik a kifejezést, és ez eléggé kedvemre való. Egy percig nem éreztették velem, hogy én a világ leghíresebb szerzője vagyok, ők pedig a szép eredmények dacára egyelőre még biztosan nem tartanak itt.
Miriam még elárulja, hogy őt Tábori György, utolsó szerelmének nevezte. Nem zavarja a hátracsapó huzat, azt állítja, szüksége van a nyitott ablakra, szerintem ő Cathy, az Üvöltő szelekből. És nem akaródzik felszállnia a repülőgépre, hazamegy, bár a haza, ez esetben nem fontos, szerintem sehol sincs igazán otthon. Igaz, hogy barátai mindenütt vannak. Gyulán is maradt volna még, és jövőre szívesen tartana a Mester emberek diákcsapatának két-hetes mesterkurzust (milyen szép is volna!), azt mondja ennél rövidebb időre nem is volna érdemes bevállalni a pokoli repülőutakat.

Benkő Árpád visz bennünket Ferihegyre, szállított ő már fogathajtó válogatottat is Dániába, meg se kottyanunk neki. A visszaútra még elemózsiát is kapunk Miriamtól, a reptéri méregdrága büféből (nem számít, nem számít, barátságból adom): fejenként három túrórudit.

Aztán sietnünk kell Gyulára, este Makrancos Kata, debreceniek. Az első félórában vagy harmincszor szólaltatja meg a füstgép a tűzjelzőt – (vajon mit szólna Bea! Igaz, Trill Zsolt ismét jól kezeli a váratlan helyzetet) de az eset azért mulatságos, szeretem a botrányhangulatot. Szabadtér. A büfében szúnyogirtót árulnak. Hazafelé menet látok néhány tovasiető sünt.