Ahogy a gyulai Shakespeare Fesztivál szervezője, a Gyulai Várszínház igazgatója Gedeon József is megjegyezte: ha csak ez a két nap történt volna meg a 2010.évi Shakespeare Fesztiválon, már megérte volna, hiszen hosszútávra szóló útravalót kaptunk Peter Brook, Shakespeaere és egyáltalán a színház lényegéből az első este látott előadás és a másnapi szakmai konferencia során.
Mintha a több évtizedes pályafutásának, törekvéseinek, felfedezéseinek az esszenciáját igyekezett volna megfogalmazni Peter Brook a Warum? Warum? avagy a Miért, miért? című előadásban, Miriam Goldschmidt alakításában és Francesco Agnello zenei kíséretével, aki egy ’HANG’ – a francia nyelvjárásban ‘kezet’ jelent – nevű néhány éve felfedezett hangszeren játszik.
Az előadás legfőbb jellemzője az ökonomikusság, a lényegre koncentrálás. A színpadképet nem zavarja meg semmilyen plusz elem, egyedül azok a tárgyak jelennek meg, amelyek szervesen kapcsolódnak a mondandóhoz: egy szék, egy keret és végül egy selyemkendő. Ennek az egyszerű, mégis sűrítést hangsúlyozó szemléletnek a szerves kiegészítője a zenei kíséret: teret ad az előadásnak, betölti a díszlet, a jelmez és az egy szín-ész sok-sok szerepe teremtette közeget, ezzel az amúgy is varázslatos színészi játékot egy másik dimenzióba helyezi.
Miariam Goldschmidt monodrámája Peter Brooknak abból az igényéből született, hogy bemutassa a színpadi folyamatok eredetét és feltárja ennek majdhogynem szertartásos kutatási folyamatnak az állomásait. Ennek megfelelően a szöveg a saját és más kiemelkedő színházi alkotók írásaiból áll össze, akik rá a legnagyobb hatást gyakorolták: Artaud, Craig, Dullin, Meyerhold, Zeami, Sztanyiszlavszkij és természetesen Shakespeare. Arra a kezdő és egyben végső kérdésre keresi az előadás a választ, hogy „Miért?”. Miért születünk, élünk és halunk meg; miért van tavasz, nyár, ősz és tél; ki vagyok és miért élek? A színésznő a jelen kérdéseiből eleveníti fel a múlt kérdéseit, mintha a pillanat, a most úgy foglalná magában a múltat, hogy a látható láthatatlanná és a láthatatlan láthatóvá válik. Az etűdökből összeálló darab a kutatás folyamatát járja végig és ami megszületik benne, az a rendező és a színház credójának is mondható: az úton levés állapota, a folyamatos haladás, fejlődés a keresés, az újabb és újabb kérdések feltétele által.
Ha egységes történet nem is bontakozik ki az előadás során, a különálló képek mégis vezetik a figyelmünket, egyre beljebb engednek a színház világába, a ’miért?’ kérdés megválaszolásába. Az előadás kezdetén beguruló szék hol rendezői székké válik, hol a gondolkodás színtere, a mindenféle jelzés és konkretizálás nélkül megjelenő egyszerű fakeret pedig kapuként, ajtóként és az egész színházat láttatni engedő kulisszaként, mintegy a „kukucska színpad” leképezéseként jelenik meg.
A Peter Brookkal 1971. óta együtt dolgozó színésznőnek, Miriam Goldschmidtnek minden pórusában, mozdulatában és tekintetében érezhető a színház lényegének és egyáltalán az emberi lét értelmének a keresése és a meglelt kincsek őrzése. Egy jelenetben a takarásban kitűzött papíron ez volt olvasható: BESZÉLNI SZIGORÚAN TILOS! – erre a színésznő teátrálisan bevarrja a száját – utalva ezzel Gordon Craig gondolatára, a termékeny csend, amelyből minden jó színház táplálkozik: a tartalommal, szenvedélyekkel, gondolatokkal teli csönd. Goldschmidt maga is megjegyzi – szájából érzékletesen kiszedve a varratokat –, hogy ott kezdődik minden, ahol a szavak véget érnek. Egy másik töredékből megismerkedhetünk a színésszel, mint marionett bábuval vagy a félelmet érzékletesen eljátszani próbáló, már-már a félelmet kiváltó medvével is azonosuló színjátszóval – utalva ezzel Kleist-ra, Sztanyiszlavszkijra és arra a kérdésre, hogy hogyan játszunk el olyan érzelmeket, amelyeket nem is érzünk.
Mi a színház, hogy születik, mire hat? Egyszer veszélyes orvosságként jelenik meg, másutt a hiúság ellenszereként, a tényleges igazságként, megint más részletben a bali nő harmadik szemére utal a színésznő, mint a láthatatlan és mégis jelen lévő lényeg megnyilvánulása. De a majd egyórás játékból azt is megtudjuk, hogy a teremtés történetében milyen helyet foglal el a színház: a hetedik napon Isten látta, hogy az ember unatkozik, ezért összehívta az angyalok karát és kinyilvánította: „Legyen színház!”, hogy segítsen megérteni a törvényeket és betöltse annak a csodának a szerepét az emberiség életében, amire mindig is szüksége lesz.
A monodrámát megjelenítő, megtestesítő színésznő úgy játszik a testével, a legkisebb mozdulataival, a mimikával, mintha egy hangszeren fogna le teljes tudatossággal és játszi könnyedséggel hangokat. Ebben a játékban, amely ötvözi az érzékenység, ösztönös játék és a „agyas” színész technikáit, egyaránt megfér a komoly, emelkedett pillanat megteremtése és a már-már kikacsintó nevetés pillanata, amelyben a brechti hagyományt is megidézve önmaga is távolabb kerül az általa alakított figurától. Ilyen pillanat például a színpadi fellépés-lelépés nagy ívű eljátszása, a már említett félelem érzékletes megjelenítése – amelynek be- és kikapcsoló gombja a testen egy-egy kijelölt ponton található vagy a „nagyhalál” bemutatása. Hiába a nagy formákban testet öltő tragikum, a színésznővel együtt mi is nevetünk – talán egy kicsit magunkon is.
Színházelmélet és praxis, a színjátszás itt egységes egésszé válik, egy közös koordinátába helyezve a két irányt, a két utat, a felfedezés részévé változtatva minden eddig megtett lépést a színháztörténetben és a rendező és színész egyéni keresésének történetében. Ettől olyan élő és eleven minden pillanata. Ettől ad választ a felmerülő kérdésekre és teszi fel az egyetlen, az örök kérdést: ’Miért?’. Ettől érezhetjük úgy, hogy amikor az előadás végén a színpadon álló színésznő jelen-létében lassan lemegy a fény és elhangzik a „HANG” utolsó mágikus hangja, a színdarab nem ért véget, hanem akkor kezdődik – ahogy a színház mindig a MOST-ban létezik.
Szöveg: Knuth Barbara (Lehet más a világ – www.lmv.hu)
Fotó: Joó Katalin
