Havi archívum: július 2010

Július 11. 20.30 óra, Kohán Képtár
Vizin Viktória – operaénekesnő, az Ars Nova Énekegyüttes Renaissance Consort és a Canario Historikus Táncegyüttes közös előadása
Vezényel: Kiss Katalin

Fotó: Kiss Zoltán

A második hét eleje

Michael Pennington, miután vagy negyven éven át foglalkozott a darabjaimmal, nagyon helyesen  valóságos színházi indíttatású egyetemi előadást rittyentett kettőnk (?) életéből. Mikor aztán egy újságíró megkérdezte tőle, vajon én mit szólnék az elkészült műhöz, csak annyit felelt: “Shakespeare azt mondaná, hogy törődjek a saját dolgommal.”

Kedves Michael, persze, hogy szolgálhatnék extra életrajzi adatokkal, és pontosítgatással, de nem-nem (bár fáj, hogy nem ismertél fel, amikor beszélgettünk), azt hiszem, eléggé jól ismersz engem.

Kezdjük rögtön ott, hogy neked az én szövegem zene, mégpedig rock ‘n’ roll! Semmiképp sem intellektuális dallam, de dallam: egyszerű, pontos és tökéletes, megbocsátod, remélem, ha ezt én is így gondolom. Ráadásul Michael valódi 68-as, a hatvanas években született (szeretem ezt a generációt!) és vérbeli forradalmár, például az idei vendégművészek közül elsőként próbálta ki a strandot.

Ma egész nap tévézünk, ami azt jelenti, hogy őt felveszik én meg őt kísérgetem. Sipos Szilvi, a Kultúrház riportere különösen felkészült, jó ilyet is látni. No jó, nagyjából mindenki képben van (arra azért fény derül, hogy még két Michael Pennington él Nagy Britanniában: egy telt, jó humorú komikus, ill. egy kivégzésre váró bűnöző  az Anna Karenina kettejük valamelyikének lehet a kedvenc olvasmánya.) A félreértést követően az újságíró persze szeretné megtudni, hogy ki a mi Michaelünk favoritja, aki erre rémülten tiltakozik, hogy dehogyis Shakespeare, az munka, sose olvasná szabadidejében. No komment.

Michael, egyébként Miriamhoz hasonlóan (!) azt hajtogatja, hogy még a Lear királyt szeretné eljátszani, mert most van itt az ideje; ehhez egyszerre kell színészileg ereje teljében lennie és másik lábával, így mondja, a sír szélén állni, majd nevet a jó hangulatú megjegyzésen.

Aztán megnézzük a próbát, ami Gerebenics Róbert (amúgy magyartanár) profi feliratozásának hála, végre gördülékenyen halad. Bár Róbert szerint a színházi felirat sosem lesz olyan jó, mint a filmeken. Legjobb csak nézni Michael arcát, amikor saját, velem kapcsolatos emlékeit meséli könnybelábadó szemmel. Nekem legalábbis úgy tűnt, na. Úgy látszik ez egy ilyen év Gyulán, egy-egy személyiség élteti az előadásokat: mint Miriam, Bea és Michael. Utóbbi kettő ehhez egyetlen széket használ, Bea mindig szigorúan a sajátját. Michael pedig azon tűnődik, hogy vajon mit tudnék még kihozni a Tévedések vígjátékából, látva az idei foci vb-t. Megfontolandó…

Közben megérkezik a két zimbabwei nemes és a rendezőjük, Arne Pohlmeier, mind nagy rajongóim, a rendező konkrétan miattam költözött Németországból Angliába. Ehhez képest épp Gyulán futunk össze. A híd alá, a “Békafolyó” melletti zugba megyünk, ahogy én hívom a Hídfő Clubbot; ide jár a helyi ifjúság, egyedül ez tart ugyanis nyitva este tizenegy után. Márpedig ha fesztivál, akkor hűvös, esti iszogatás a romantikus szúnyogfelhőben. (Gyula olyannyira cukrászváros, hogy a második befutó, tizenegyes zárással a Kézműves cukrászda).

Kiss Zoltán, fotóriporter, meghívja őket egy körre, majd a foci vb sörözés közben is szóba kerül. Michael azt állítja, ha színházi ember nem szereti a focit, ott valami nincsen rendben. E tekintetben a Two Gents Production kipipálva. De most izgalmasabb Paul, a polip; azt találgatjuk, mennyire éri meg nyolc karral és három szívvel élni, ha mindez együtt csupán egyetlen, ráadásul nyúlfarknyi élethez elegendő. Rögtön eszembe jut, milyen intenzív élmény lehet Paulnak a szerelem, Tonderai Munyevu első gondolata viszont egy mesterhármas szívroham. Akárhogy is, Paul élete rövid de intenzív, mint a nagy romantikusoké. Igazi rocknroll. Közben a Fenistil hiánycikk lett a gyógyszertárban.

A makrancos hölgy
beol.hu – Komáromi Attila írása – 2010. július 9.
Ötvenkettedik születésnapján hagyta itt a földi színpadot William Shakespeare. Harminckét dráma és két kötet vers maradt utána. A Gyulai Várszínház Shakespeare-fesztivállal tiszteleg az angol reneszánsz nagy alakja előtt. Csütörtökön este mutatták be A makrancos hölgy, avagy a hárpia megzabolása művet. Tovább>>

Warum Warum
szinhaz.net – Kornya István kritikája, 2010. július 10.
Brook nyolcvanon túl is kérdez, pedig tudja: nincs válasz.
Amikor türelmes anyám egy idő után elfáradt fogyni nem akaró miértjeimre válaszolgatni, azt mondta szeretetteli kajánsággal: Azért kisfiam, mert ilyen a természete. (Ami persze engem egyáltalán nem nyugtatott meg…)
Peter Brook nyolcvanhárom évesen rendezett előadásának a címe: Warum, warum (Miért, miért). Nincs kérdőjel. Vagyis a kérdőszó „kijelentő módban” van. Talán mert egy végtelenül nyitott válasz ez: a „miért” a színház természete. A gyerek azért kérdez, mert mindent tudni akar, Brook nyolcvanon túl is kérdez, pedig tudja: nincs válasz. Vagy: az újra és újra felteendő kérdésekre adható válaszok keresésének a lehetősége ad neki – és az őt követő nézőknek, alkotótársaknak – szabadságot.    Tovább>>

Hétvége

Sose tértem ki arra a drámáimban, hogy mi történik szieszta időben. Megmondhatom miért: mert semmi. Most mégis elmesélem, hogy épp ilyen békésen telt a hétvége is:

strandmeleg,

meggysör,

szalmakalap.

Gyula legforgalmasabb része most a fecskelakótelep, vagyis kilenc fészek sorban az eresz alatt a 48-as utcában, szemben a Rock Caféval.

Fecskeanyák és fecskeapák modern felfogással, a feladatokat megosztva, szünet nélkül hozzák-viszik az uzsonnát és a rántott szúnyogcombot, úgyhogy arrafelé érdemes iszogatni, ha csípés-mentes zónára vágyunk. Reggel itt kávézik Rácz József is, aki Biancát játssza a Makrancos Katában. Olvasgatom a dallamos című Kávéházi időhúzót, ezt a frappáns, Gyulán minden kávézóban fellelhető lapot. Süt a nap.

Aztán elnézek a Kukucska Színházba, és az valami pazar. A gyulai vár mellett ácsolták fel, szintén vár, csak kisebb és szintén a Makrancos hölgy-című, ma már akár a fecskeszülők felől nézve is politikailag inkorrekt komédiámat játsszák, kicsit lerövidítve (hét perc), de annál eredetibb módon, a Varázsfuvola dallamaival. Páran nem férünk be az első turnusba, türelmesen várunk. Ketten úgy döntenek, hogy addig kézenfogva futással ütik el az időt (repülnek), egy ifjú hölgy pedig hosszúnak találja az előadást és a hatodik perc után lelép. Erre a mellettem álló anyuka rögtön nyugtató szavakra kényszerül, hogy odabenn nincsenek is sárkányok. Aztán bemehetünk, a türelmetlen leányzó ismét sorba áll a bejutásért, jelezve, hogy az anyuka igazat beszélt a sárkányokkal kapcsolatban.

Arra a kérdésre, voltak-e már bábszínházban, mindenki igennel felel, a szóvivő szerint “egy nagy városban.” Kiderül, hogy Gyulán. Meg az is, hogy makrancosak még sosem voltak, igaz, hogy nem biztosak a szó jelentésében, de hisztis is “csak a Maja szokott lenni,”  mutatnak legcsendesebb, karon ülo társukra. A műsor sikere nagy és valaki levonja a tanulságot is: “ez csak mese.” Kifelé szembejön velem a Biancát játszó színész.

Majd ebéd a Patriótában, ami elképzelhetetlen volna Katalin nélkül. Jön, kedves, mint mindig, meséli, hogy otthon igazi mintafeleség, szereti a férjét kiszolgálni, kényeztetni, (lehet, hogy a Makrancos Kata mégsem avult el?) Bár én a fecskék egyenlő elvét osztom, a kedves kiszolgálás nagyon jól esik. Délután Ruszt József legendás Romeo és Júliájának felvételét nézem.

Az esti program viszont komoly dilemma: a madártorkú Vizin Viktória vagy a spanyol-holland. Bár az enyémek már rég kiestek, mindkét csapat szimpatikus, ráadásul ha a színház a közösségteremtésről szól, akkor a ma esti meccs színház a javából, sosem látott embertömeg a kivetítők körül, köztük a Biancát játszó színész! (Nem biztos, hogy én vagyok üldözési mániás.)

Végül Mátyás király okos lányának példájából okulva, előbb meghallgatom az angol dalokat, majd a műsorvezetőt, akitől megtudom Iniestáról, hogy egy nagy ember.

De talán ez is csak mese, mert hogy valójában melyik programot választottam, azt most már örökre fedje homály! Végül a ma este is állattal zárul, megetettem egy éhenkórász kutyát, aki utána megvetően otthagyott.