Havi archívum: július 2010

Makrancos sünök

3. nap

Bea és Miriam barátnők, ma együtt utaznak haza, őket kísérem Ferihegyre. Egyébként már játszottak is együtt, Miriam rendezett egy előadást a Brontë-nővérek életéből: Bea volt Emily.
Bea von Malchus, karakán nő.

Meséli, hogy a színpad, számára szent terület, ahogyan egyébként Brook sivatagban leterített szőnyegeire is tilos volt illetékteleneknek belépni.

Sokat játszik színházon kívüli terekben, ahol nehéz megőrizni a színpad autonómiáját.

Különösen azt rühelli, amikor egy-egy korsó sör, vagy egy cola landol a játékterületén. Egy alkalommal előadás közben fogta magát, kihörpölte az aktuálisan épp rosszul elhelyezett fröccsöt, majd maga mögé hajította a poharat és szó nélkül folytatta a játékot. Közönségnevelés a javából. Ma este nem kerül ilyesmire sor, még a Duna-TV stábjával is meg van elégedve, akik (habár előadás alatt) de csöndben lopakodnak be s ki. Udvariasak, észrevétlenek, csak én sajnálom őket, hogy épp a lényegből maradnak ki: pont az előadást nem látják.

Bea, ill. Nicole, Bea technikusa (Nicole Lux), Miriam és én, négyesben beszélgetünk a kocsiban. Az tetszik ezekben a németekben, hogy nem is értik, mi az, hogy alá-fölérendeltség. Nem úgy értem, hogy nem vesznek róla tudomást, eleve nem ismerik a kifejezést, és ez eléggé kedvemre való. Egy percig nem éreztették velem, hogy én a világ leghíresebb szerzője vagyok, ők pedig a szép eredmények dacára egyelőre még biztosan nem tartanak itt.
Miriam még elárulja, hogy őt Tábori György, utolsó szerelmének nevezte. Nem zavarja a hátracsapó huzat, azt állítja, szüksége van a nyitott ablakra, szerintem ő Cathy, az Üvöltő szelekből. És nem akaródzik felszállnia a repülőgépre, hazamegy, bár a haza, ez esetben nem fontos, szerintem sehol sincs igazán otthon. Igaz, hogy barátai mindenütt vannak. Gyulán is maradt volna még, és jövőre szívesen tartana a Mester emberek diákcsapatának két-hetes mesterkurzust (milyen szép is volna!), azt mondja ennél rövidebb időre nem is volna érdemes bevállalni a pokoli repülőutakat.

Benkő Árpád visz bennünket Ferihegyre, szállított ő már fogathajtó válogatottat is Dániába, meg se kottyanunk neki. A visszaútra még elemózsiát is kapunk Miriamtól, a reptéri méregdrága büféből (nem számít, nem számít, barátságból adom): fejenként három túrórudit.

Aztán sietnünk kell Gyulára, este Makrancos Kata, debreceniek. Az első félórában vagy harmincszor szólaltatja meg a füstgép a tűzjelzőt – (vajon mit szólna Bea! Igaz, Trill Zsolt ismét jól kezeli a váratlan helyzetet) de az eset azért mulatságos, szeretem a botrányhangulatot. Szabadtér. A büfében szúnyogirtót árulnak. Hazafelé menet látok néhány tovasiető sünt.

Bővebben...

Egy Peter Brook próba, Gyulán

Konferencia
Bárka online – Szávai Krisztina írása, 2010. július 9.
Peter Brook és William Shakespeare termékeny s talányokkal teli kapcsolata adta a 6. Shakespeare Fesztivál szakmai konferenciájának témáját, a két biztos pont, színház és zsenialitás mellé csak a miértek sorakoztak Gyulán, július 6-án a Mogyoróssy János Városi Könyvtárban.  Nem válaszokat, kérdéseket keresett e konferencia, éppúgy, mint a fesztivál első estéjén műsorra tűzött Warum, Warum, Peter Brook rendezésében. Kérdéseket, miérteket, melyek segítségével megsejthető, megérezhető, talán megragadható valami a rendkívüli rendező alakjából, gondolataiból, a 20. századi színjátszás kereteit szétfeszítő s újrateremtő művészetéből. Kik vagyunk? Miért vagyunk e világon? Mi dolgunk itt? Az ember kérdései. A színház kérdései. A válaszok, a jó válasz csak lehetőség, ami viszont bizonyos: a kérdés. A kérdések. Melyek feltevésével újra s újra kísérletezhetünk, mint színészek a próbán. Mint a konferencia résztvevői a Peter Brook próbán.   Tovább>>

Bővebben...

A színház és az emberek közötti találkozás

Konferencia
Irodalmi jelen, Pál-Kovács Ramona tudósítása, 2010. július 9.
Megtudhattuk azt is, hogy a színház Peter Brook meghatározásában találkozás, mégpedig emberek közötti találkozás. Ez a félig mesélős, félig tudományos bevezető azok számára is érdekes lehetett, akik már tudtak egyet s mást Peter Brookról, azoknak pedig, akik nem ismerték annyira, remek összefoglalót nyújtott, anélkül, hogy túlságosan mélyen belemerült volna az elméleti részletekbe.   Tovább >>

Bővebben...

Fürdővárosi Shakespeare-kurzus

Warum, warum, konferencia
Népszabadság – Kornya István írása, 2010. július 9.
Gyula nyári kulturális kínálata nem gazsulál a közönségnek.Hogy ez felrázza-e a várost, nem tudom, inkább csak remélni lehet, hogy a nagy magyar gagyitengerében valóban sokakat feldob. Az viszont tény, hogy Rázd fel a várost! lett a címe annak a projektnek, amelyre a GyulaiVárszínház Shakespeare Fesztiválja az idén is támogatást nyert az uniótól.   Tovább>>

Bővebben...

Miriamba és a Mester emberek

2. nap

Nem kell szeretniük engem. Higgyék el, nekem nem azok az előadások tetszenek, amik földhöz vágódnak a nagyságom előtt. Ma Koltai Tamás vezetett egy tanulságos konferenciát rólam, no meg Peterről (Brook, a szerk.), ott mondták, hogy Magyarországon engem Istenként tisztelnek. Nos, ez egyfelől persze nagyon helyes, engem szeretni is kell. Másfelől ha valaki nem fogadja el élből, hogy én voltam a világ első számú zsenije, akkor utáljon bár, én vele tartok! Hiába, frissítőleg hatott rám a feltámadás, megcsapott az avantgárd szelleme!
Ma Miriam is fellép a konferencián, pedig előző éjjel háromig ittunk (száraz pezsgőt) vagyis fáradt lehet. Néha civilben is játszik, ha ez játék és nem vérkomoly valóság, hadonászik hatalmasakat, aztán kineveti magát, mindenesetre nagyon színésznő. “Hol kinn van, hol benn”  mondta neki Fodor Kriszti nagyon találóan  Miriam ezt még napokig emlegeti. Egyszóval reflektált a játéka, és az előző esti pezsgőmennyiség dacára sem hajlandó a konferencián kevesebbet adni magából. Elhangzik a tegnap már szűk körben előadott afrikai dal a szeretetről. Két perc Afrika. És kétezer év félelmetes mélység.

Miriam lánya öngyilkos lett. Úgy hívták, Amba. Amba – ez Indiában a Föld-, Afrikában pedig egyszerre Ég és Föld Istennőjét jelenti. Összeköttetést két világ között, éppen azt, amit Miriam is küldetésének tart. A miértmiértek tehát nem csak a szüntelen keresés színházi kérdőszavai, annál madárcsontjaiig hatolóbbak – mondja. Folyton beszél erről, mindenkihez. Vibrál, mintha kötelező lenne, és elárulja, hogy pár éve Miriambának nevezte el egy barátja.

Folyton fiatalok közé akar menni. A fiához, aki szintén színész és Brook Übü-próbáin tanult meg járni, és akivel közös előadásra készülnek Miriam egyik írásából. Keresi a fiatalokat, körbeveszi magát velük.
A Mesteremberek utcaszínházi projektjét látva nem fér a bőrébe, feladatot ad nekik és rajong.

Leleményes ifjú diákok Gyula lakótelepi játszóterén, gyerekek között lépnek föl a Szentivánéji álommal, ahogy kell: oroszlánnal, fallal, holddal, Piramussal, Tisbével. Közben a házasulandó uralkodók kommentálják a látottakat.

De ezen a délutánon nem ők a mesteremberek játékának valódi közönsége, az uralkodói páholy másutt van: a csúszda tetején, ahol Miriam trónol és teli torokból röhög, kacag, dicsér és bírál.

Később meséli, mennyire gyűlöli, ha megvetően pislognak rá azok, akik halkabban szoktak örülni egy előadásnak.

Este WS-koncert, a szépséges ghánai Dagadu Veronika Senával és a csellóvonójával a földön- ill. az énekesno fején doboló Márkos Alberttel.  Köhögés, sóhaj, zajok, dallamos zenévé állnak össze, miközben a leghíresebb szonettemet, a 18.-at éneklik.

Kicsit kínosan feszengek, nem a zene miatt. (Na itt jut eszembe, hogy esetleg nem kellene úgy szeretniük engem). Mármint, hogy nem volt-e anno nagyon olcsó dolog ennyi szonettben örök szépségről biztosítani a szerelmemet, miközben most a ma hallottak és a halál járnak a fejemben…
Ma, ahogy Baudelaire macska-tetemére gondolok, már azt mondanám, a bomlás elkerülhetetlen. Végre, lassan, ahogy hallgatom a zenét, eszembe jut, hogy hiszen én sem bomlottam le, sőt, feltámadtam. Mert ez nem tréfa, nagyon is valóság.

Bővebben...