Troilusom siker.

http://www.tanckritika.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=135:ujabb-skalp&catid=3:kritika&Itemid=2

Nincs mit aggódnom miatta. A közönség is mintha hozzáérett volna a harmadik estére. Kár, hogy épp itt van vége…de a világhír nem ezen múlik.

Kezdetben, a patak parton, vagy a londoni kocsmákban nem gondoltam rá, mi az: „híres” ember.  Ma meg Mozart és én vagyunk az élen. Még. Minden esetre újabb lehetőség ez a sok érdekes ember, aki Gyulán összegyűlt két  napra, hogy a helyi pálinka és füstölt disznóságok mellett szellemi táplálékot  is magához vegyen. Ők mind viszik híremet Új-Zélandtól Ukrajnáig.

Észrevétlenül csatlakoztam a nemzetközi újságíró csoporthoz, és nem hiába: végre néhány apró titkot én is megtudtam a leanderek takarásában.

A direktor úr szokatlanul őszinte hangulatban volt, talán az idén egyre-másra készülő személyes interjúk miatt… Azt mondta, munkájának az a legszebb része, amikor a bemutatandó műveket válogatja. Számára ez a legkedvesebb elfoglaltság, a műsor az ő ízlését tükrözi. Az idei Troilusra is utalva igen tekintélyes névsort hozott annak bizonyítására, hogy itt, épp e régi vár falai között a modern, a nem szokványos Shakespeare a követelmény.

Igazolom, tessék csak megnézni évekre visszamenően naplómat!

http://szinhaz.hu/videk/26575 – 2007
http://szinhaz.hu/component/content/article/1-vezercikk/33022 – 2008
http://szinhaz.hu/fesztival/38066-var-es-ver – 2009
http://szinhaz.hu/fesztival/38050-emma-draga-emma – 2009
http://szinhaz.hu/fesztival/38040-wilmos-a-varban – 2009
http://szinhaz.hu/fesztival/38035–wimos-naploja – 2009

Ha nem találják, akkor legyenek türelemmel, vagy simán ugorjanak ide, Gyulára. Legjobb személyesen meggyőződni arról, mi modern, és mi nem az.

Az itt időzőknek kőrösi halászlé, pohár rozé jut a Patriótában, a helybéliek szülötte és büszkesége, Erkel Ferenc zenéjével körítve. (Ahogy hallom, ő is értett a drámához!)

Fotó: Ránki Júlia

Afrikai hőségben érkeztem kedvenc K-Európai városomba ismét, immár hetedik alkalommal. A bőrömön kövér cseppekben ült az izzadtság.   Szállásom kicsiny ablakából ismét gyönyörködhettem rövid ideig a muskátlis kilátásban, hallhattam a   szökőkutat, de máris indulnom kellett, pedig isten látja a lelkemet, ha nem ígértem volna meg a rajongóimnak, bizony egyetlen lépést sem teszek, csak maradok a hűs falak között. (Jut eszembe: miért „panzió” ez itten, amikor a „fogadó” olyan kedves és mindent kifejez? Már amennyire beszélem a magyart.)

A szokásos út rövid volt a Várhoz, ám ott a látvány annál meglepőbb és új: sátrak, itókások és pecsenyések takarták el a szemem elől a régi falat.

Egyes fényképészek a földön kúszva próbálkoztak a plakátok és a vasvitéz méltó megörökítésével, mindhiába.

A meleg ellenére megéheztem. Micsoda gyümölcsök vannak itt!

Na, holnap megnézem a piacot, ha már ilyen jó az ananász és kivi termésük ezeknek a gyulaiaknak. Hallottam, hogy a dinnye is honos errefelé! Magam azért csak a csülöknél kötöttem ki. Tudnak ezek a helyiek élni…  És közben halkan szól a jazz (ezt nem írtam, de jó mondat…).

Aki evett, az is hallhatta a felolvasást: állítólag az én mesém volt, és ennek örülök, mert  én is most hallottam először…

Azután megjöttek a festett arcú komédiások.  Igen fiatalok, az iskolát frissen végzett csepűrágók, akik a nagy deszkákra vágynak, és itt – a fűben, porban, sátorban, mint régen – ki is próbálhatják magukat, meg a közönséget is. A lóvá tett lovagok igen csinos darabnak bizonyult.

Még maradt kis idő a napnyugtáig, amikor elkezdődött az egyik legkomiszabb darabom premierje. Telt ház volt kíváncsi a trójai háború szövevényes, szerelmes -háborús keserűségére.  Állítólag ez az én legsikertelenebb darabom nemzetközileg. Mármint a rendezők így érzik, ezért fognak bele újra és újra. Ennyire nehéz lenne eldönteni a hűség, az erény, a politika igazát? Eleinte persze lehet jókat derülni, erre vigyáztam, mert le kell kötni a nézőt! De a szünet után ott a konfliktus, a tragédia és ez mintha nem lett volna mindenkinek egyformán kedvére.

Nekem tetszett: rég nem láttam ilyen fegyelemmel, és alázattal és szeretettel játszott Troilust. Kellett az ének és a tánc, a testek szónál többet kifejező  „beszéde”, a szövevényeket egyszerűsíteni igyekvő látvány, a testfestések  divatjának szellemes idézőjele: ez törzsi háborúskodás, ez ma van, ez nem Athén, nem Róma, nem London, ez a mai tetkó, a mai love és a mai harc. A csatatér nem a vértől iszonyú.

Hosszú volt, az igaz…lehetne-e rövidebb?  Majd szétszedik a kritikusok,  és jól megmondják a magukét. Bár nem biztos: „Az igazi probléma a darabbal az, hogy a kritikusok képtelenek felismerni a nagyságát.” –  írta egy honfitársam. Én annak az ifjú párnak a véleményére lennék kíváncsi, akik jegyet nyertek ide:
Egy hétig Shakespeare-t Gyulának hívják http://www.szinhazkolonia.hu/index.php kismacsek1213 a neve, és 2 jegyet nyert a gyulai Shakespeare fesztivál nyitó előadására a Triolus és Cressidára!

Fotó: Ránki Júlia

Kicsit lehűlt végre a levegő. Tonderai, Denton és Arne ma hazaindultak, a fesztivál is a végéhez közeledik. Megható búcsú a workshoposoktól, éjjeli ivászat a hotelszobákban, töprengés a következő produkción: Arne egyetlen előadásba akarja tömöríteni a drámáim fekete outsider szereplőit (pl. Aaront a Titusból és persze Othellót, a mórt). Díjazom a kreatív hozzáállást. A nap még süt, elvileg a fesztivál végével érkezik majd a rossz idő.

Mostanában szokás emlegetni, hogy érthető módon (hiszen színésznők nem játszottak az Erzsébet-és Jakab-kori Angliában) hitvány számú női szerepet tartogatok. Nos, utólag végiggondolva ezt a fesztivált, ezúton szeretném kikérni magamnak a problémát. Ha már a zimbabwei csapattal kezdtem, A két veronai nemes női szerepeit ugyanúgy két srác játszotta, mint a nadrágszerepeket (ha van egyáltalán még értelme ennek a szónak) és ugyanígy ugrált a nemek között Bea von Malchus is. Aztán itt volt Zsótér Sándor, akinek ezek a földi, jelentéktelen különbségek, mint a nemek dialektikája, sosem okozott különösebb fejfájást. A nagyszerű Miriam Goldschmidt a Lear címszerepére vágyik és épp ezt a szerepet játszotta el ezen a fesztiválon egy másik kivételes nő, Mariana Mihut.

Ma este a Hamlet spin-offja várható, elégedetten látom, hogy Ros és Guil lassan olyan karriert futnak be, mint Don Quijote, vagy Don Juan, elhagyják az eredeti sztorijukat (én is mindig lopkodva dolgoztam) és átugrálnak újabb történetekbe, jelesül, ma este Rosencrantz és Guildenstern halott!

A Stoppard-darabot a várban nézzük, na ide zárta be magát a fesztivál kezdetén Bixel Reinhardt svájci technikus. Miriam Goldschmidtal érkezett, komoly és jó nevű világosító. De arról megfeledkezett, hogy a várat hat körül bezárják. Észlelvén a helyzet abszurditását, elképzelt egy romantikus éjszakát a várbelső csillagos és szúnyogos ege alatt, de végül inkább telefonált, hogy mentsék ki. A fesztivál igazgatója, Gedeon József odahatott, aztán csak annyit esemesezett a szerencsésen szabadult Bixelnek: “Jössz nekünk ezer frankkal.” Úgyhogy jövőre bizonyára nagy pénz üti a fesztivál markát.

Ezért, ha jók lesztek addig, a zimbabweiek fekete-darabja mellett, ill. remélhetőleg Miriam Goldschmidt és Michael Pennington workshopján fölül, talán még arra is lesz pénz, hogy engem megfizessenek és esetleg elvállalom a Hamletet eredeti szereposztásban. A szellemet fogom játszani.

Az ismét kellemes idő egyébként kedvez a házasulandóknak, így ma állat helyett násznéppel zárom soraim: láttunk ugyanis vagy egy tucat esküvőt. Útravalóul pedig (viszlát jövőre!) most csak a jó ízlésű kollégát idézném: “Itt állunk és a szánk nyitva van: – Ez aztán tud, ez a Sekszpír Villiam!”

A 2. hét vége

Kinn szétfolyó emberek a hőségben. Benn, az iroda hűvösében Fodor Kriszti (sajtókapcsolatok) nagy, fekete laptopja és az én kis, fekete laptopom között Nehéz Andi (színház.hu) hófehér gépe kattog. (Pont, mint egy szentháromság ikon, hogy szerény legyek). Némán dolgozunk. Néha kevésbé némán. De dolgozunk.

Közben halkan vitatkozom a gépemmel, gondoltam rá, hogy majd kéne erről írni egy vígjátékot, mondjuk Tasnádi István álnéven.

Amúgy Denton Chikurának, a zimbabwei, de immár londoni színésznek is vannak elég felhasználható történetei. Többnyire egy Tagalasi-nevű szellemről és szexi feleségéről szólnak, utóbbi kísértetiesen emlékeztet a saját, olasz feleségéről szóló sztorikhoz, akit csak “az én elnököm” felkiáltással emleget. Láthatóan élvezi a prezidenciális köztársaságot, nekem mondjuk pont nem hiányzik egy ilyen rendszer. Gyerekkorában az immár nemzetközi hírű Denton első szerepe a “fa” volt, ráadásul a tanár-rendező megtiltotta neki, hogy beszéljen és mozogjon, hiába állt elő alternatív ötletekkel. Nyilvánvaló, hogy ez a trauma tette színésszé. Lesz alkalma továbbadni ebbéli felgyülemlett frusztrációját az ifjúságnak: ma kezdenek ugyanis a Mester emberek csoportjával tréningezni, már látom, hogy húsz fa fog mereven állni az udvaron háromtól fél ötig: workshop day.

Jó, Denton nem tűnik éppen bosszúálló alkatnak. Viszont fut. Naponta, két naponta, egy teljes órát! Őt és Tonderait, rendezőjük egy internetes randi oldalon szedte fel, (Arne legalábbis így mesél a színész-rendező ügynökségek hasznos intézményéről).

Brazda Marianna drámatanár (képünkön középen) szakszerű tolmácsolásával rendben le is zajlik az első workshop, csak az egyik leányzó állítja, hogy napszúrást kapott, de azért ugyanúgy fellép hatkor a többi Mester emberrel. Négy körül menüzünk a Family Kisvendéglőben, (legjobb hely!) a kedves pincér mutat nekünk szarvasgombát, közösen megállapítjuk, hogy elég büdös, és hiába ínyencfalat, úgy néz ki, mint a kutyakaki. Tegnap volt Szakcsi Lakatos Béla  a Szentivánéji álom musicalt játszotta egyetlen zongorán,  azzal kezdte, hogy ilyen rossz koncertötletet még életében nem hallott. Végül hozzátette, az legalább megnyugtatta, hogy a madarak nem hallgattak el játéka közben.

De a fesztivál kiragyogó, talán a kezdettel felérő csúcsa, a ma este: A Két veronai nemes, (The Two Gentlemen of Verona). Arne Pohlemeier, Tonderai Munyevu, Denton Chikura. Színházi szentháromság.

Nem könnyű, de érdemes megjegyezni a neveket, híresek lesznek. A színházuk Brook óta az egyik legélőbb, és egyszerű, nem kell hozzá semmi, illetve de, színészek azért igen. T és D kommunikál a közönséggel; azért így mondom, mert a közönség konkrétan válaszol nekik. Nem állítom, hogy a visszaköszönő magyar közönség elsőre ne döbbentene meg, jó, hogy az emberek még mindig meg tudnak lepni, de ennek a mondatnak mostantól dicsérő irányba kell fordulnia. Nem a szereplőkkel, hanem a színészekkel tartja ugyanis valamennyi bekiabáló a kapcsolatot; a játékszabályba ez maximálisan belefér, utoljára a Krétakör Hamlet WS-én tapasztaltam ezt a fajta színpad-nézőtér szimbiózist.

A Hídfőben Arne már azon tanakodik, hogy Macbethet kéne rendeznie a várszínházban, magyar színészekkel. Jövőre pedig talán elhozzák Gyulára a Kupenga Kwa Hamletjüket. Ezt ünneplendő, egész nap virító napsütés, hogy Zimbabwe is megirigyelné, és a város valódi macskaövezetté válik: az egyik ablakban hárman is ülnek (csak hogy mára is meglegyen az állatos rész). Úgy gubbasztanak, mint egy kicsit elrontott, vagy inkább variált szárnyas oltár szőrös szentháromsága.

Esti meséül tegnap a József Attila Színház Hamletje szolgált, ahol egy mesebeli kakas kukorékolt, mire a szellem elpucolt a másvilágra; Arne később dicséri az előadást. Reggelente én is kakaskukorékolásra ébredek, (bár való, hogy ezek nem hajnalban kelő példányok).

A második hét eleje

Michael Pennington, miután vagy negyven éven át foglalkozott a darabjaimmal, nagyon helyesen  valóságos színházi indíttatású egyetemi előadást rittyentett kettőnk (?) életéből. Mikor aztán egy újságíró megkérdezte tőle, vajon én mit szólnék az elkészült műhöz, csak annyit felelt: “Shakespeare azt mondaná, hogy törődjek a saját dolgommal.”

Kedves Michael, persze, hogy szolgálhatnék extra életrajzi adatokkal, és pontosítgatással, de nem-nem (bár fáj, hogy nem ismertél fel, amikor beszélgettünk), azt hiszem, eléggé jól ismersz engem.

Kezdjük rögtön ott, hogy neked az én szövegem zene, mégpedig rock ‘n’ roll! Semmiképp sem intellektuális dallam, de dallam: egyszerű, pontos és tökéletes, megbocsátod, remélem, ha ezt én is így gondolom. Ráadásul Michael valódi 68-as, a hatvanas években született (szeretem ezt a generációt!) és vérbeli forradalmár, például az idei vendégművészek közül elsőként próbálta ki a strandot.

Ma egész nap tévézünk, ami azt jelenti, hogy őt felveszik én meg őt kísérgetem. Sipos Szilvi, a Kultúrház riportere különösen felkészült, jó ilyet is látni. No jó, nagyjából mindenki képben van (arra azért fény derül, hogy még két Michael Pennington él Nagy Britanniában: egy telt, jó humorú komikus, ill. egy kivégzésre váró bűnöző  az Anna Karenina kettejük valamelyikének lehet a kedvenc olvasmánya.) A félreértést követően az újságíró persze szeretné megtudni, hogy ki a mi Michaelünk favoritja, aki erre rémülten tiltakozik, hogy dehogyis Shakespeare, az munka, sose olvasná szabadidejében. No komment.

Michael, egyébként Miriamhoz hasonlóan (!) azt hajtogatja, hogy még a Lear királyt szeretné eljátszani, mert most van itt az ideje; ehhez egyszerre kell színészileg ereje teljében lennie és másik lábával, így mondja, a sír szélén állni, majd nevet a jó hangulatú megjegyzésen.

Aztán megnézzük a próbát, ami Gerebenics Róbert (amúgy magyartanár) profi feliratozásának hála, végre gördülékenyen halad. Bár Róbert szerint a színházi felirat sosem lesz olyan jó, mint a filmeken. Legjobb csak nézni Michael arcát, amikor saját, velem kapcsolatos emlékeit meséli könnybelábadó szemmel. Nekem legalábbis úgy tűnt, na. Úgy látszik ez egy ilyen év Gyulán, egy-egy személyiség élteti az előadásokat: mint Miriam, Bea és Michael. Utóbbi kettő ehhez egyetlen széket használ, Bea mindig szigorúan a sajátját. Michael pedig azon tűnődik, hogy vajon mit tudnék még kihozni a Tévedések vígjátékából, látva az idei foci vb-t. Megfontolandó…

Közben megérkezik a két zimbabwei nemes és a rendezőjük, Arne Pohlmeier, mind nagy rajongóim, a rendező konkrétan miattam költözött Németországból Angliába. Ehhez képest épp Gyulán futunk össze. A híd alá, a “Békafolyó” melletti zugba megyünk, ahogy én hívom a Hídfő Clubbot; ide jár a helyi ifjúság, egyedül ez tart ugyanis nyitva este tizenegy után. Márpedig ha fesztivál, akkor hűvös, esti iszogatás a romantikus szúnyogfelhőben. (Gyula olyannyira cukrászváros, hogy a második befutó, tizenegyes zárással a Kézműves cukrászda).

Kiss Zoltán, fotóriporter, meghívja őket egy körre, majd a foci vb sörözés közben is szóba kerül. Michael azt állítja, ha színházi ember nem szereti a focit, ott valami nincsen rendben. E tekintetben a Two Gents Production kipipálva. De most izgalmasabb Paul, a polip; azt találgatjuk, mennyire éri meg nyolc karral és három szívvel élni, ha mindez együtt csupán egyetlen, ráadásul nyúlfarknyi élethez elegendő. Rögtön eszembe jut, milyen intenzív élmény lehet Paulnak a szerelem, Tonderai Munyevu első gondolata viszont egy mesterhármas szívroham. Akárhogy is, Paul élete rövid de intenzív, mint a nagy romantikusoké. Igazi rocknroll. Közben a Fenistil hiánycikk lett a gyógyszertárban.