Hétvége

Sose tértem ki arra a drámáimban, hogy mi történik szieszta időben. Megmondhatom miért: mert semmi. Most mégis elmesélem, hogy épp ilyen békésen telt a hétvége is:

strandmeleg,

meggysör,

szalmakalap.

Gyula legforgalmasabb része most a fecskelakótelep, vagyis kilenc fészek sorban az eresz alatt a 48-as utcában, szemben a Rock Caféval.

Fecskeanyák és fecskeapák modern felfogással, a feladatokat megosztva, szünet nélkül hozzák-viszik az uzsonnát és a rántott szúnyogcombot, úgyhogy arrafelé érdemes iszogatni, ha csípés-mentes zónára vágyunk. Reggel itt kávézik Rácz József is, aki Biancát játssza a Makrancos Katában. Olvasgatom a dallamos című Kávéházi időhúzót, ezt a frappáns, Gyulán minden kávézóban fellelhető lapot. Süt a nap.

Aztán elnézek a Kukucska Színházba, és az valami pazar. A gyulai vár mellett ácsolták fel, szintén vár, csak kisebb és szintén a Makrancos hölgy-című, ma már akár a fecskeszülők felől nézve is politikailag inkorrekt komédiámat játsszák, kicsit lerövidítve (hét perc), de annál eredetibb módon, a Varázsfuvola dallamaival. Páran nem férünk be az első turnusba, türelmesen várunk. Ketten úgy döntenek, hogy addig kézenfogva futással ütik el az időt (repülnek), egy ifjú hölgy pedig hosszúnak találja az előadást és a hatodik perc után lelép. Erre a mellettem álló anyuka rögtön nyugtató szavakra kényszerül, hogy odabenn nincsenek is sárkányok. Aztán bemehetünk, a türelmetlen leányzó ismét sorba áll a bejutásért, jelezve, hogy az anyuka igazat beszélt a sárkányokkal kapcsolatban.

Arra a kérdésre, voltak-e már bábszínházban, mindenki igennel felel, a szóvivő szerint “egy nagy városban.” Kiderül, hogy Gyulán. Meg az is, hogy makrancosak még sosem voltak, igaz, hogy nem biztosak a szó jelentésében, de hisztis is “csak a Maja szokott lenni,”  mutatnak legcsendesebb, karon ülo társukra. A műsor sikere nagy és valaki levonja a tanulságot is: “ez csak mese.” Kifelé szembejön velem a Biancát játszó színész.

Majd ebéd a Patriótában, ami elképzelhetetlen volna Katalin nélkül. Jön, kedves, mint mindig, meséli, hogy otthon igazi mintafeleség, szereti a férjét kiszolgálni, kényeztetni, (lehet, hogy a Makrancos Kata mégsem avult el?) Bár én a fecskék egyenlő elvét osztom, a kedves kiszolgálás nagyon jól esik. Délután Ruszt József legendás Romeo és Júliájának felvételét nézem.

Az esti program viszont komoly dilemma: a madártorkú Vizin Viktória vagy a spanyol-holland. Bár az enyémek már rég kiestek, mindkét csapat szimpatikus, ráadásul ha a színház a közösségteremtésről szól, akkor a ma esti meccs színház a javából, sosem látott embertömeg a kivetítők körül, köztük a Biancát játszó színész! (Nem biztos, hogy én vagyok üldözési mániás.)

Végül Mátyás király okos lányának példájából okulva, előbb meghallgatom az angol dalokat, majd a műsorvezetőt, akitől megtudom Iniestáról, hogy egy nagy ember.

De talán ez is csak mese, mert hogy valójában melyik programot választottam, azt most már örökre fedje homály! Végül a ma este is állattal zárul, megetettem egy éhenkórász kutyát, aki utána megvetően otthagyott.

3. nap

Bea és Miriam barátnők, ma együtt utaznak haza, őket kísérem Ferihegyre. Egyébként már játszottak is együtt, Miriam rendezett egy előadást a Brontë-nővérek életéből: Bea volt Emily.
Bea von Malchus, karakán nő.

Meséli, hogy a színpad, számára szent terület, ahogyan egyébként Brook sivatagban leterített szőnyegeire is tilos volt illetékteleneknek belépni.

Sokat játszik színházon kívüli terekben, ahol nehéz megőrizni a színpad autonómiáját.

Különösen azt rühelli, amikor egy-egy korsó sör, vagy egy cola landol a játékterületén. Egy alkalommal előadás közben fogta magát, kihörpölte az aktuálisan épp rosszul elhelyezett fröccsöt, majd maga mögé hajította a poharat és szó nélkül folytatta a játékot. Közönségnevelés a javából. Ma este nem kerül ilyesmire sor, még a Duna-TV stábjával is meg van elégedve, akik (habár előadás alatt) de csöndben lopakodnak be s ki. Udvariasak, észrevétlenek, csak én sajnálom őket, hogy épp a lényegből maradnak ki: pont az előadást nem látják.

Bea, ill. Nicole, Bea technikusa (Nicole Lux), Miriam és én, négyesben beszélgetünk a kocsiban. Az tetszik ezekben a németekben, hogy nem is értik, mi az, hogy alá-fölérendeltség. Nem úgy értem, hogy nem vesznek róla tudomást, eleve nem ismerik a kifejezést, és ez eléggé kedvemre való. Egy percig nem éreztették velem, hogy én a világ leghíresebb szerzője vagyok, ők pedig a szép eredmények dacára egyelőre még biztosan nem tartanak itt.
Miriam még elárulja, hogy őt Tábori György, utolsó szerelmének nevezte. Nem zavarja a hátracsapó huzat, azt állítja, szüksége van a nyitott ablakra, szerintem ő Cathy, az Üvöltő szelekből. És nem akaródzik felszállnia a repülőgépre, hazamegy, bár a haza, ez esetben nem fontos, szerintem sehol sincs igazán otthon. Igaz, hogy barátai mindenütt vannak. Gyulán is maradt volna még, és jövőre szívesen tartana a Mester emberek diákcsapatának két-hetes mesterkurzust (milyen szép is volna!), azt mondja ennél rövidebb időre nem is volna érdemes bevállalni a pokoli repülőutakat.

Benkő Árpád visz bennünket Ferihegyre, szállított ő már fogathajtó válogatottat is Dániába, meg se kottyanunk neki. A visszaútra még elemózsiát is kapunk Miriamtól, a reptéri méregdrága büféből (nem számít, nem számít, barátságból adom): fejenként három túrórudit.

Aztán sietnünk kell Gyulára, este Makrancos Kata, debreceniek. Az első félórában vagy harmincszor szólaltatja meg a füstgép a tűzjelzőt – (vajon mit szólna Bea! Igaz, Trill Zsolt ismét jól kezeli a váratlan helyzetet) de az eset azért mulatságos, szeretem a botrányhangulatot. Szabadtér. A büfében szúnyogirtót árulnak. Hazafelé menet látok néhány tovasiető sünt.

2. nap

Nem kell szeretniük engem. Higgyék el, nekem nem azok az előadások tetszenek, amik földhöz vágódnak a nagyságom előtt. Ma Koltai Tamás vezetett egy tanulságos konferenciát rólam, no meg Peterről (Brook, a szerk.), ott mondták, hogy Magyarországon engem Istenként tisztelnek. Nos, ez egyfelől persze nagyon helyes, engem szeretni is kell. Másfelől ha valaki nem fogadja el élből, hogy én voltam a világ első számú zsenije, akkor utáljon bár, én vele tartok! Hiába, frissítőleg hatott rám a feltámadás, megcsapott az avantgárd szelleme!
Ma Miriam is fellép a konferencián, pedig előző éjjel háromig ittunk (száraz pezsgőt) vagyis fáradt lehet. Néha civilben is játszik, ha ez játék és nem vérkomoly valóság, hadonászik hatalmasakat, aztán kineveti magát, mindenesetre nagyon színésznő. “Hol kinn van, hol benn”  mondta neki Fodor Kriszti nagyon találóan  Miriam ezt még napokig emlegeti. Egyszóval reflektált a játéka, és az előző esti pezsgőmennyiség dacára sem hajlandó a konferencián kevesebbet adni magából. Elhangzik a tegnap már szűk körben előadott afrikai dal a szeretetről. Két perc Afrika. És kétezer év félelmetes mélység.

Miriam lánya öngyilkos lett. Úgy hívták, Amba. Amba – ez Indiában a Föld-, Afrikában pedig egyszerre Ég és Föld Istennőjét jelenti. Összeköttetést két világ között, éppen azt, amit Miriam is küldetésének tart. A miértmiértek tehát nem csak a szüntelen keresés színházi kérdőszavai, annál madárcsontjaiig hatolóbbak – mondja. Folyton beszél erről, mindenkihez. Vibrál, mintha kötelező lenne, és elárulja, hogy pár éve Miriambának nevezte el egy barátja.

Folyton fiatalok közé akar menni. A fiához, aki szintén színész és Brook Übü-próbáin tanult meg járni, és akivel közös előadásra készülnek Miriam egyik írásából. Keresi a fiatalokat, körbeveszi magát velük.
A Mesteremberek utcaszínházi projektjét látva nem fér a bőrébe, feladatot ad nekik és rajong.

Leleményes ifjú diákok Gyula lakótelepi játszóterén, gyerekek között lépnek föl a Szentivánéji álommal, ahogy kell: oroszlánnal, fallal, holddal, Piramussal, Tisbével. Közben a házasulandó uralkodók kommentálják a látottakat.

De ezen a délutánon nem ők a mesteremberek játékának valódi közönsége, az uralkodói páholy másutt van: a csúszda tetején, ahol Miriam trónol és teli torokból röhög, kacag, dicsér és bírál.

Később meséli, mennyire gyűlöli, ha megvetően pislognak rá azok, akik halkabban szoktak örülni egy előadásnak.

Este WS-koncert, a szépséges ghánai Dagadu Veronika Senával és a csellóvonójával a földön- ill. az énekesno fején doboló Márkos Alberttel.  Köhögés, sóhaj, zajok, dallamos zenévé állnak össze, miközben a leghíresebb szonettemet, a 18.-at éneklik.

Kicsit kínosan feszengek, nem a zene miatt. (Na itt jut eszembe, hogy esetleg nem kellene úgy szeretniük engem). Mármint, hogy nem volt-e anno nagyon olcsó dolog ennyi szonettben örök szépségről biztosítani a szerelmemet, miközben most a ma hallottak és a halál járnak a fejemben…
Ma, ahogy Baudelaire macska-tetemére gondolok, már azt mondanám, a bomlás elkerülhetetlen. Végre, lassan, ahogy hallgatom a zenét, eszembe jut, hogy hiszen én sem bomlottam le, sőt, feltámadtam. Mert ez nem tréfa, nagyon is valóság.

1. nap

(Ne tévesszen meg senkit, hogy én írom ezt a naplót. A dolog úgy esett, hogy Mihály arkangyal a maga ítéletnapi harsonájával téves riasztást kapott  még időben visszaszívta, de nekem már késő volt: feltámadtam. Azóta is, immár hatodik éve (!) bolyong egy renitens figura Gyulán, fél fülében fülbevalóval. Az idős nénik néha furán néznek rám, de sokukkal jóban vagyok, kezdek beilleszkedni. Sőt, már feladatokat is kapok, angol szerző lévén, a tolmácsolást.)

Legelsőnek épp erről akarok beszámolni. Tehát Miriam.

Miriam, színésznő (nem mellesleg a Peter Brooké), teljes nevén Miriam Goldschmidt. Őt visszük Gyulára Ferihegyről. Előzőleg még figyelmeztetnek, hogy a művésznő nyűgös. Mikor a repülőtéren beszállunk az autóba, arra a kérdésre, kér-e valami frissítőt, nyűgtelenül, mind a harminckét fogával nevetve kér “egy kis száraz pezsgőt.” Ugyanezt fogalmazza meg később színházilag is a Warum, warumban, a gyulai várszínpadon, amikor azt mondja, “A modern istennő, a díva.” Egy gerlicepár, miután végigvarnyogta a próbát, az előadásra már pontosan érkezik és teljes megilletődöttséggel hallgatja madártestvére szereplését. Miriam olyan díva, aki gyógyszertárba menne egy doboz cigiért, és akinek óriásszemeibol, kismadár testéből, árad a mások felé fordulás. Száraz pezsgőt iszunk délelőtt, természetesen együtt, nem épp nyűgösen, valamiféle ismerkedési szertartásként. Ő, talán felejtésből is.

Angolul beszélünk, ő inkább saját, kevert nyelven, francia és német mondatokat szőve az angolba, ahogyan ezt Brook kitalált nyelvű, ógörög gyökerű, halandzsabeszédű, mégis univerzálisan értheto előadásaiban tanulta. Azt mondja, szereti az angolt (ez persze jól esik) de a németet tömörebbnek érzi. Peterrel (Brook) folyton ugrálnak a három nyelv között, ami döbbenetes összefüggésekre tud rávilágítani. Persze szerencse is kell hozzá, akár a bambusz rudakkal végzett Brook-gyakorlatokhoz az afrikai turnékon, amikor a körben állók koncentrációja pusztán a rudak tökéletes időzítésű forgatásával elő tudta idézni a hullámot. Varázslat.

Apropó Afrika. Miriam brazil, afrikai és zsidó. Egy egzotikus madár, egzotikus történetekkel, (ha leírnám őket, úgyse hinnék el, szellemek is szerepelnek bennük és egy különleges tetoválás). A Brook-rendezte A madarak tanácskozásában viszont tényszerűen ő játszotta a legkisebb madár szerepét. Ez olyasmi, mint legkisebb szegénylegénynek lenni a mesében, mert ilyen az ő története is. Hét éves koráig egy frankfurti árvaházban élt, ahol belétömték a nemszeretem-ételeket (elnézve őt, egyébként, akkor szokhatott le végleg az evésről.) Aztán örökbe fogadta egy házaspár, híres színésznő lett és itt lenne vége a történetnek, ha mese volna. De Miriam megunta a színházat. Másik játékteret keresett és a várőrző sárkányokat (titkárnők) legyőzve, eljutott Brook irodájáig.

Amikor elé állt, Brook azt kérdezte tőle: “Ki maga?” “Én.” – felelte Miriam. “És kit keres?” “Magát.” Érdemes megjegyezni a kulcsszavakat arra az esetre, ha híres rendezőnél szeretnénk játszani.

Este előadás, Miriam Goldschmidt és Francesco Agnello. Utóbbi, zenész, egy csupán öt éve feltalált (!) hangszeren játszik, aminek neve, hang. “Hang,” mint (berni dialektusban) “kéz.” És “hang,” amint magyarul értjük.

Miriamnak szárnyai vannak. Ezt most nem magyarázom meg, hihetik, hogy azért mert szárny alakú fülbevaló lóg a fülében. Este még láttunk egy gólyapárt.

Folyt. köv.

A fesztivál ideje alatt beszámolókat írunk, interjúkat készítünk a résztvevő művészekkel, hangulatjelentést adunk a Gyuláról. Július 5-től visszavárjuk!