Előre tudtam, hogy a hetes szám lesz a lényeg.  A VII. fesztivált rendezte kedvemért és kedvemre kedves Gyulám, július 7-től. Épp 7 napja, hogy véget is ért és épp ez az én magyar naplóm 7. bejegyzése. Azóta sokat olvastam, mindenféle véleményt és nem is marad más dolgom, mint elégedetten nyugtázni, hogy heted7 országból épp elegen jártak erre, hogy híremet öregbítve, jövőre is legalább ennyien legyenek a kedves vendégek. Sőt!
Nem vagyok a számok embere, de néha komolyan veszem, például, amikor terveznem kell. Lássuk hát az ideieket:  majd’ 5000 kíváncsi és lelkes nézője volt 29 előadásnak 10 nap alatt. Két bemutatót is tartottak, keretes szerkezetben, ahogyan a jó drámákban szokás, az elején és a végén. Volt kicsi és nagy, nevetős és sírós, volt sok-sok zene és tánc a hagyományos és szöveges előadások mellett. És bár a hírek szomorúan szálldostak előzetesen, valamit csak tudott a tiszteletre méltó grémium, mert jó előre csak vígjátékot, komédiát választott a programba.

Mostanra megszoktam, hogy nem lovon és papírral a kézben, hanem az éterben hozzák-viszik a híreket ezek a modern népek:  a hírnök kiment a divatból.  Így nem annyira izgalmas, de tény, hogy sokkal gyorsabb és általában nincsen félreértés, mint  például Rómeó és Júlia esetében, ugye emlékeznek….Tehát a fesztivál közben  érkezett egy igen örvendetes email,  Gedeon József levelet kapott Patrick Spottiswoode-tól a londoni Globe Színház igazgatójától, aki egyúttal a Shakespeare Theatre Association elnöke, aki azt írta, hogy szeretné, ha a gyulai Shakespeare Fesztivál is tagja lenne a szervezetnek. Mint megtudtam, a Shakespeare Theatre Association elsősorban a tengerentúli Shakespeare Fesztiválokat és színházakat tömöríti, ám 2010-ben úgy döntöttek, világszövetséggé bővülnek, és az USA-n kívüli Shakespeare Fesztiválokat és Shakespeare-színházakat is felvesznek a tagjaik közé. Európából jelenleg csak néhány tagja van a STA-nak, a felkérés tehát jelzi a gyulai Shakespeare Fesztivál nemzetközi elismertségét. Ezt már megalapozta az Európai Shakespeare Fesztiválok Hálózata,  amelynek Gedeon József Gyuláról az egyik alapítója, kezdeményezője. Névadóként áldásomat innen is küldöm. Remélem, elfogadják…

Hogy milyen volt Miranda, azaz A viharból született új teremtmény, ahogyan korábbi naplómban üdvözöltem? Lelkes híve lettem. És amint tapasztaltam, nemcsak a megilletődött közönség, hanem az olykor vitriolos stílusú, kardcsörtető kritikusok is szerették. Utóbb vita is kerekedett: legyen-e másutt is látható, mert jelentős, újító, sőt megrendítő, katartikus. Szerény és elégedett szerzőként, a lényeget értő művészek és velük a közönség érdekében azt javasolnám, igen. Legyen, ha lehet. Minél többen látják, annál jobb mindenkinek.

És akkor most arccal a 8 felé, ami nem népmesei, de szép, kerek szám.
Viszlát 2012-ben: Vilmos távozik, Gyula marad.

Fotó: Ránki Júlia

Pénteken estére lecsapott a vihar. Nem kímélte a villám a várost és benne a színházat sem.  Többen  pokoli jelzővel illették a helyet a hőség miatt és lőn  égszakadás fölindulás, még a darab ritmusával is feleselő mennydörgés után lecsapott és minden sötétbe borult…. Fegyelemből kitűnő a grúz társulat! Az előadás folytatódott, amint lett újra fény a színpadon. Mintha semmi nem történt volna közben…  nem zökkentem ki én sem, és bár igen hosszan fogva tartotta nézőit az alkalmi gőzfürdő, de a látvány és a zene is szívemnek-szememnek kedves és sokat mondó volt. (A szöveg már jóval kevésbé. )

Olykor elmerengek a sok féle értelmezési lehetőség lajstromozása közben: mik jutnak rólam eszükbe másoknak?!  Így volt most is, mert a kereszténység és a vele járó megváltás, keresztvitel, megfeszíttetés igen különös következtetés az én világomból. És még a világító szarvú báránykákat is számításba kell venni, miközben mindenki ugyanazt szeretné mindvégig: szeretni! Fiú a lányt és vica versa.

Minderről nem eshetett szó az nap délelőtt a konferencián, hiszen még előtte voltunk, pedig igen érdekes témát választott az  okos gyülekezet: az én multikulturalizmus felőli megközelítésem volt terítéken. Másutt interkulturalizmust is olvastam, de ez a lényegen nem változtat. A kérdés az: mit kezd a fehér-európai-többségi-keresztény kultúrával a mai arab és afrikai világ? És mit kezdett a japán vele, milyennek kellene látnunk a pár napja itt vendégeskedő, és azonnal tovaröppenő dél-koreai verziót? Hol a határ? Mi egzoktikus, mi mulitkulti, mi a saját, mi a jövevény? Hol kezdődik a beépülés és hol végződik a saját világ? A szöveg vagy a  nyelv dönt?

E kétségek foglalták le szinte minden gondolatomat, de egyet meghagytam az élvezeteknek, és a Patriótában megadtam, ami a jár a hasnak.

Először is Miranda: üdvözlet az új teremtménynek!

Érzelmeim túlcsordulva: főleg a képek lesznek a segítségemre, ami a szombatot illeti. Bár hívnak, nem műfajom a sajtótájékoztató, meg ilyesmi, de most jó volt ott lenni: megint egy darab, amit (lehet, hogy) én írtam, de nem biztos, hogy ez teljesen így lesz igaz, amikor előadják. Ezt most még senki nem tudhatja, mert itt, Gyulán lesz a nagy premier! A messziről ideutazó, fáradt rendező nem is tudott eljönni, hogy meséljen az elképzeléseiről, széke üresen maradt.

Beszéltek egy kicsit helyette mások. Prospero nagyon kíváncsivá tett engem! Elképzelem, amit sosem éltem át: Brezsnyev-korszak, Szovjetunió, rádiókészülék, bútorok, társbérlet….
Talán ezt a kis kopott riportereszközt is az előadásra készülve szerezte már be valaki?

Az én szövevényes, utolsó darabomat Povilas Budrys – Prospero  és Airida Gintautaite – Miranda kettősére bízta a litvánok és más európai színházak fenegyereke, Oskaras Korsunovas.  Nem csodálom, hogy túl sokat – előre – nem lehet róla mondani. De egy érzékeny, sokat tükröző arcon mindenféle lejátszódik: kiismerhetetlen ösvényeken vezet, ahogy nézem, míg kijut valahogyan a maga építette labirintusból és akkor végre nevethetünk. Ez történt a Miranda sajtótájékoztatóján. Ezért is érdemes volt ott lenni:

Miközben írom a magamét, olvasom a másokét: ezt a kedves bejegyzést találtam A viharról:
„Négy csillagot kap, mert bár a történet jó volt annyira azért nem kötött le – valószínűleg ebben az esetben bennem van a hiba. – viszont ehhez képest egész érdekes volt és az tény, hogy jól van megírva.” vedina blogja

Erre a válaszom csak magam lehetek:
„Célom a tetszés volt. S ma már
oda a szellem, oda a báj,
s kétségbe kéne esni ma,
ha nem könnyitne szent ima,
mely a kegyelem kényszere,
s minden hibának gyógyszere.
Ha vártok hát bocsánatot,
nekem is megbocsássatok.”
(Babits Mihály)

Másodszor: zenészek! Ez király volt!

Koronához nem kell király – ezt már többször tapasztaltam. Szombaton este megint meggyőződtem róla, hogy ez mennyire így van: sem dinasztia, sem háború, sem ágyú, sem kard nem szerepelt, mégis királyi volt! Föltette a koronát a napra, sőt lassacskán egész 10 napos látogatásomra, bár legyünk óvatosak! A vasárnap még fokozhatja a hangulatot.

Este fél 9-kor a fák mögött bementünk egy nagy terembe és két óra múlva alig – alig ocsúdtam a varázslatból. A képtár képei átolvadtak zenévé,  a színek és a formák kanyarogni kezdtek, mintha a fény és a hanghullámok között nem is lenne különbség. Képeim ilyenek…

Álmodtam-e vagy csak ismét a Globe-ban éreztem magam? Az emeleti galérián szinte láttam a zenészeket, nyűtték a vonót, fújták a flőtét, pengették a sok húrt. Persze jobban megnézve…nem volt minden egészen olyan….nők kezében is volt  hangszer. A látvány kijózanított volna, ha a hangzás nem csíp folyton fülön! De  megtette. Most itt egy néma blog legyen? Csak kép? Ó, nem: http://www.linnrecords.com/artist-new-london-consort.aspx

Ez persze nem egészen ugyanaz, mert – nem mintha telhetetlennek szeretnék látszani, de itt Gyulán nem voltak énekesek. Nem bánkódtam, öreg szívemnek teljes élvezet volt egykori ifjú korom kerti-udvari-istálló és kocsma környéki hangjait oly nemes előadásban hallani, mint amilyen ez volt. Philippe Picket és a Globe zenészei pár éve már Manchesterbe szerződtek, és Londonban a Globe zenészei helyett a Shakespeare zenészei csoport próbálkozik a színházban…Én még nem hallottam őket. Ha eljutok oda, feltétlenül megírom, milyenek!

Nem szeretem az álarcosokat. Mármint az életben. A színpadon: az más. Sőt. Két nap alatt tobzódtam benne. Néztem a János királyt és néztem Szentivánéjt: mindkettőben fehér arcok, (bohóc) maszkok, pedig aligha egymástól lesték el az ötletet…
És mennyit nevettük, már megint!  Csavaros agyú egy ember ez a Dürrenmatt! Már a neve  is… na, de szépen ki is osztotta a svájciakat:  ő tudja, ő népe…azért van így az eredeti színlap: Friedrich Dürrenmatt: János király. Shakespeare után. Ja, nem is előttem…Mondjuk  lehetett volna Béke és Háború a címe? Annyi tapasztalattal a háta mögött, 1968-ban már lehetett volna. Nekem bezzeg, ó, néééééééééééééééépem, néééééééééééépem, nem volt  más lehetőségem: 200 évvel az események után János király, az János király volt és Oroszlánszívű Richárdra is emlékezett a többség. És cseppet sem lehetett rajta mulatni. Esetleg még Robin Hood benézhetett volna valahogyan, hogy mozgalmasabb legyen a játék. De róla semmi pontost nem sikerült kiderítenem.
Mondják a királydrámáimmal kapcsolatosan, hogy nálam csak a függönyhuzigató marad életben. Majdnem igaz: csak nézze meg a János királyt az Örkényben és  süvegelje meg a díszlettervezőt, aki többet szeretne tudni!

Kicsit tébláboltam még a színháziak között, sütkéreztem a sikerben, gondoltam anyagot is gyűjthetnék…és mit látok? Összesúgnak,  jelentősen néznek, mutatnak: alighanem vihar lesz…Akarom mondani: VIHAR. És igen! Itt Gyulán most vasárnap (de ezt tudom, Miranda címen érkezik újabb átdolgozásom), és itt Gyulán egy év múlva is! Közben Pesten is megy majd, ezzel a remek Örkénnyel. Ott még nem voltam, kérdezték is, hogy nem volna-e kedvem? Hát hogy a viharba ne lenne!

Csütörtökön olyat láttam, hogy azóta se férek a bőrömbe: Koreai Nagykövet, gyulai polgármester és várszínházi direktor csodálta családostul az előjátékot: tékvandó (Taekwondo?)  a sarjadó füvön, téglaütés és tánc, de nem vagyok szakértő ebben a témakörben.

Én is tanulni matyar, de naplom írja irodeák. És nem vagyok koreai, akinek csak képek, és nem betűk állnak rendelkezésére, ha szöveget intonálna más nyelvből.  Arról már nem is beszélve, hogy miközben magyarul …aközben nem énekel-táncolok-dobolok-tékvandózok. Ők bezzeg ezt mindet egyszerre tudják.

Azt mondják rögtön az elején: „Örül, hogy szeret Gyula.” És utána is még sok-sok mindent. (Másnap úgyis a multikulturális téma lesz a konferencia terítékén, na, mit mondanak majd erről…?)
És a történetük (melyet az egyszerűség és a közönség kedvéért Szentivánéji álomnak neveznek, jól is teszik!) olyan szép, olyan ismerős: az erdőben bolygó szerelmeseket megbabonázza egy golyhó ikerpár meg a főnökük, miközben a gyógyfüves asszony mindent irányít a háttérből.

Esznek és isznak, ízlelnek és szaglásznak, ürítenek és merítenek. „A gonosz szellemek nem szeretik a pisi szagot!” – sajnos ez nem nekem jutott eszembe…pedig milyen jó megoldás.

Ádzsumi, Duduri, Lú (nyugat), Háng (Kelet), Bjak (észak) és Ik (dél) – a ti csillagotok az enyém is!
Könnyen elragadtatom magam, ha tetszik a játék? Könnyelmű lenne a vallomás? Nem, okom van rá: ott voltam a néppel az erdőben (velük…),  a nép karján világító karkötőik mutatták a korábbi közös játékot (nekem sajnos nem jutott, majd legközelebb…) és a színpadra puszilt lányt is közösen tapsoltuk meg.

Akasszátok föl a királydrámáimat, LOVE and PEACE for EVER!
Szellemek, gyertek vissza mihamarabb!

Addig-addig szellemeskedtem itten, míg a szobámban megjelent egy zöld óriás szöcske.  Vajon kitől hozott üzenetet? Melyik erdőm széléről, melyik boszorkányom, varázslóm, netán fordítóm, vagy átdolgozóm üzen így? Ahogy jött, el is tűnt. De legalábbis csend van. Vihar előtti.

Fotó: Ránki Júlia

Már szerda van, így sietve kell összefoglalnom az elmúlt hétfő és kedd benyomásait.
A legfontosabb: a magyarok mindent képesek humorral nézni. Pontosabban: a fiatal magyarok.  Még pontosabban: a színházban. Egészen pontosan: amit eddig láttam, az ilyen volt (Troilus, Romeó és Júlia, Korijolánusz).

Hétfőn váratlan felhők és hisztis fecskék jelezték: valami nem úgy lesz, ahogy lenni szokott. Le is zuhant az ég, volt villámlás, dörgés, tűzoltók és áramkimaradás (modern átok: gyertyákkal ez ugyebár nem fordulhat elő…), de azért  csak színre került  A velencei kalmár a Várszínpadon! Erről bővebben ifjú kolléganőnk ír majd, ha felocsúdott az élmény hatása alól. Ehhez segítséget is kapott, mert kedden délután kis kerekasztal beszélgetés volt a nagy tudású Nagy András vezetésével, a magyaroknak is oly kedves Jókai Mór figyelő bajuszának közvetlen szomszédságában.

Közben befutott néhány vendég: és nem győzöm hálával illetni a sorsot, amiért nem kell a keleti tengerekhez zarándokolnom, hanem elég   kedves Gyulám szökőkútjai mellett és árnyas sétányain nyugton várnom és láthatom a Puck ikreket és hallhatom koreaiul a Mesterembereket!  Ám ez még kicsit később lesz, csütörtökön. De akkora a híre, hogy maga a nagykövet és kísérete is tiszteletét teszi itt.

Addig lássuk a keddi estét közelebbről. Mert itt megint valami igen magyaros esettel találtam magam szemközt.

Az évad egyik legjobb előadása csupa ifjúval. Minden fekszik nekik: háború és politika, manipuláció és kommunikáció, zene és próza.

Az egyébként cseppet sem népszerű Coriolanusom némi segítséggel (Danke Herr Kleist und Herr Brecht!) oly kedvelt ebben az országban, hogy volt, aki térült-fordult és 500 km-t utazott, hogy láthassa.

Olyan is van, aki megvette: 2012-ben a franciák hallgathatják majd magyarul, mit kell tudni a demokráciáról, alkotmányról, szavazatok értékéről…ja, és az olajbogyóról!

Mivel eredetileg is úgy volt, eljött az ideje, hogy ez a Kori-társulat, azaz: HOPPart ott játszhassa előadását, ahonnan vétetett: a fórumon, a piacon, a szabadban! Meglenne a hatása ebben a demonstrációkban gazdag korszakban.

A vasárnap harangszóval és pihenéssel lenne teljes. Ám van, aki dolgozik, követem a csoportot. Nem mondom, néha van ebben is élvezet. Például a lombos fák között terített asztal, rajta sokféle jóval, amint láttam. Evés közben a vendégsereg (toll- és fényképezőgép forgatók) a város költő remetéjéről, Simonyi Imréről is felcsíphet információ morzsát, ugyanis épp itt lakott, ahol most a messze híres cukrászda Lúdlábja sötétlik a tányéron. (Mifelénk valószínűleg hattyúnyak vagy valami ehhez hasonló lenne a neve. De ez itt nem Anglia…)

A szárnyasok és a velük kapcsolt vízi dolgok becsesek az én szívemnek is. A hajókázás is, óh, igen! Szigetország-béli lennék, vagy mi! Azt azonban már nehezen állom meg hozzászólás  nélkül, hogy csak úgy, ukk-mukk-fukk (vagy fuck?) Boszorkányok szigetének nevezzenek ki a vízben úszkáló valamit. Formátlan, ezért kicsit ijesztő lehet este – na, de mit tudnak itt a boszorkányokról? Jönne csak az én darabom, a Macbeth szelleme, majd lenne nagy nevezetesség ezen a helyen, ahol most békésen fürdőznek, napoznak és légpárnásoznak az emberek!

Közben persze tényleg dolgoznak, ahogy megfigyeltem a hajón

Amikor beesteledik, igazi meglepetést kapunk: a Romeó és Júliát, ahogy ők gondolják, akik annyi idősek, vagy csak kicsikét többek, mint én voltam első szerelmem hajnalán, úgy 19 évesen (se…).

Erre ráismerek, de mégsem az enyém: az övéké, és áldásom rájuk, mintha én lennék Lőrincz barát. Iskola- és beavató színház, új dolgok? Csak legyintek: az élet  –  az volt nekem az iskola, meg a beavatás. Majd ők is rájönnek.

Másnap meg mit látok? Hát a lúdlábevő kedves vendég igencsak megszerette az én Gyulámat…vissza fog jönni.  Fogadok, hogy erre föl egész Új-Zéland megindul: mert egy Scott az minimum legyen is kapitány, vagy ne legyen többé William a nevem!  (Megjegyzendő, hogy ez a Scott nevű fickó végigülte a Troilus 3 óráját és el volt  ragadtatva, anélkül, hogy értene magyarul. Mint én!)
Hogy mit olvastam (végre édes anyanyelvemen…)?! a talált bejegyzés az fb-n ez:
Gyönyörű a turisták által még föl nem fedezett Kelet-Magyarország: Beautiful part of Hungary, somewhat unspoiled/undiscovered by tourists. A Shakespeare Fesztiválra mentem, I went for the Shakespeare Festival, és szeretnék visszatérni ide, and would go back because of the charm and hospitality, a kedvesség a vendégszeretet miatt.
What a weekend! Micsoda hétvége! Troilus & Cressida outdoors in a 15th century fortress, A Troilus és Cressida szabadtéri előadása egy XV. századi erőd falai között,  a carriage ride thru the old town of  Gyula, lovas kocsikázás Gyula óvárosában, lunch at a 170 year old confectionary, ebéd a 170 éves cukrászdában, ride on an air boat (think CSI Miami) where the Black River meets the White, a CSI Miami légpárnás hajóján utazunk a Fekete és a Fehér folyó (Körös!, bocs)  találkozásához, a tasting at a Palinka factory – Stories & pics to come! és pálinka kóstolás  a gyártás helyszínén – sztorik és képek hamarosan.